Parafrázis

(Változat virágszimbolikára)

Molnár Dávid Márk: Mi lenne nélküled a világgal?

Életemnek valószínűleg egyik legszörnyűbb szakasza volt. Minden rossz volt. Minden. Az összes dolog, ami el tud romlani, elromlott. A kapcsolataim, a barátaim, a szerelmem, a családban is minden pocsékul alakult, és az eső is már hónapok óta esett.

Épp virágot akartam venni, bár már nem is emlékszem, miért. Egy nő állt előttem a sorban, és egy szál cikláment vásárolt. Arról panaszkodott, hogy mióta megvásárolta az swiftjét, mindenhol suzuki swiftekbe botlik. Mikor elment, és én végre odajutottam a kasszához, megláttam őt. A sarokban állt, félig háttal nekem, barna bőrkabátban, gyönyörű hosszú ujjaival épp egy bengónia lágy szirmait simogatta, finoman, érzékien. Magas, széles hátú férfi volt. Kócos haja alól mély, barna szemével engem nézett. Ajkát óvatosan megnyalta, majd lesütötte szemét.

Vannak, akik hisznek a szerelem első látásra esetében, vannak, akik nem. Én a második csoportba sorolnám magam. Az élet mégis elveimmel ellenkező viselkedésre kényszerített, és nem tudtam a szemem levenni róla. Arcát felém fordította, tekintete felkúszott testemen. Csak álltunk és zavartalanul néztünk egymás szemébe.

A nő, aki az előttem lévű pult mögött ült és türelmesen várta, hogy eldöntsem, mit is szeretnék vásárolni, már nem volt türelmes, hanem ideges köhögésbe kezdett. Rámosolyogtam és megmondtam neki, hogy egy kaméliát kérek. Rózsaszínt.

Mikor kiléptem a szakadó esőbe, még mindig a virágok mellett állt és rám várt, esernyővel a kezében. Aznap nagyon sokat beszélgettünk. Egyértelművé vált, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Estére elállt az eső, elkúsztak a felhők és előtűnt a ragyogó hold és a csillagok. Felajánlotta, hogy menjek el hozzá, én pedig gondolkodás nélkül tudtam, hogy menni akarok.

Mikor elindultunk a parkból, ahol eddig beszélgettünk, már késő volt, de iszonyú nagy forgalom volt. Egy zebra előtt álltunk, és a piros jelzés alatt hosszan csókolóztunk. A lámpa zöldre váltott. Simogatott, finoman, érzékien. Ajkaival a nyakam csókolgatta. A lámpa újra pirosra váltott, de ő elindult, át a zebrán. Mosolygott, hátra fordult és kitárta karjait. Egy suzuki swift ütötte el.

Másnap is bementem a kórházban. Az orvosok tudták, hogy jövök. Egyikőjük megállított a folyosón, és egykedvűen újságolta, hogy nehéz műtét volt, de megmentették, azonban deréktől lefelé lebénult.

Mikor kiléptem a szakadó esőbe, testem görcsberándult a sírástól.

Mindennap meglátogattam a kórházban és mindennap vittem neki virágot. Jácintot, kankalint, rózsát. Folyton csak ő jár azt eszembe. Nem tudtam, mitévő legyek. Néhány szüleimmel való beszélgetés után azonban belém ültették a gondolatot, hogy a szerelemnél fontosabb dolgok is vannak, hogy ez a férfi sosem fog engem boldoggá tenni, sosem lesz gyermekeim apja és sosem fog eltartani, védelmezni.

Pontosan harmadik hete volt bent. Beengedtek hozzá az orvosok, leültem mellé, megfogta a kezem, és beszélni kezdtem. Elmondtam neki, hogy szörnyen hiányzik, és hogy sosem fog boldoggá tenni és sosem lesz gyermekeim apja, és hogy sosem fog eltartani, védelmezni. Leraktam az asztalára a fenyőágat és a cikláment.

Napok óta csak otthon ültem és zokogtam.

Épp újra meglátogattam a virágost, bár már nem is emlékszem, miért, talán hogy emléket idézzek, hogy a fájdalom újra elöntse a szívem. Egy nő állt előttem a sorban és egy szál kék hangát vásárolt. Arról panaszkodott, hogy az új hűtő nem fér be a konyhába, a helyére, ezért a fal mellé lett állítva és most ott nagyon kicsi a hely, hogy bejusson a konyhába, ezért egy óriási kerülővel a nappalin át kell közlekednie. Mikor elment és én végre odajutottam a kasszához, oldalra pillantottam és megláttam őt.

A sarokban állt, félig háttal nekem, egy narancs színű liliom mellett. Barna bőrkabát, gyönyörű hosszú ujjak, széles hát, kócos haj, barna szemek, csókra szító ajkak. Nem nézett rám. Kirohantam az üzletből. Ott állt az ajtó mellett esernyővel a kezében és a távolba merengett. Szaladtam. A parkban üldögélt és látszólag beszélt valakivel. Sírtam. A lámpánál álldogált és mosolygott. Boldog volt és felszabadult. Odaszaladtam hozzá és megfogtam a kezét, de ő rámkiáltott, azt mondta féreg vagyok és undorodik tőlem. A lámpa zöldre váltott. Ő átment. Nem nézett vissza rám. Szívem görcsbe rándult. A lámpa pirosra váltott. Utána szaladtam.

Tudod milyen az, amikor az álom nem úgy száll oda a pofidra, mint egy kis pillangó? És nem szelíden, a puha szemhélyadra leheli az álmot, hanem elbasz, mint egy suzuki swift? Az fáj.

Fenyő: Szánalom

Ciklámen: Lemondás, búcsúzás

Begónia: „Légy óvatos.”

Jácint: Bánat

Kankalin: „Nem tudok nélküled élni”

Narancs színű liliom: Gyűlölet

Kék hanga: Magány

Rózsaszín kamélia: „Vágyódom utánad.”