Poli


Öngyilkos novella

Öngyilkos novella


A fiú leszállt a  buszról és elindult a kihalt téren a metrólejárat felé. Fázósan húzta össze kabátját, aminek lelógó szélébe a hideg szél gyakran belegabalyodott. Este, olyan tíz-tizenegy óra körül lehet. A kihalt téren csak az eső csobogása és a szél zúgása hallatszik. A fiú egy pillanatra megtorpan és lenéz a lába előtti tócsára.

– Már úgyis mindegy – mondta félhangosan a kopott járdaköveknek.

A tükörképe megremegett, majd ezer darabba tört a belecsobbanó vízcseppektől. A gyerek sóhajtott, majd átlépte a pocsolyát, amiből most már csak néhány szétázott csikk és egy újságfoszlány nézett vissza.

A mozgólépcső csúszós és nedves volt a behordott víz miatt, a fiú magányosan süllyedt egyre mélyebbre. Az utolsó lépcsőfokoknál járt, mikor éles sípszó hallatszott, és a mozgólépcső megállt.

– Elnézést kérünk kedves utasainktól, de a mozgólépcső üzemzavar miatt leállt – hallatszott egy fáradt női hang az egyetlen működő hangszóróból.

Ő újra felsóhajtott és lelépte az utolsó lépcsőfokokat.

A peronon néma csend. Csak egy koldusasszony ül az egyik oszlopnak dőlve. Szakadt rongyokba beburkolva, mellette üres műanyag tálka és egy kis, olcsó ólom kereszt.

– Jézus nevében adakozzanak. Adakozzanak egy szegény öregasszonynak – mondja monoton, szinte éneklő hangon.

A srác szótlanul ellépked mellette, vizes cipője néha megcsikordul a márványlapokon.

A metró késik. A fiú áll és nézi a cipőjéről lecsurgó erecskéket. Egyik sem hosszú életű, kivéve egyet, amit átfolyik a gumi peronszélen és cseppekben hull le a sínekre. Csöpp, csöpp, csöpp. A fiú, mintha érdekelné, hova esnek a vízcseppek, közelebb lép. Lába szinte már az ürességet súrolja.

A metró közelít, két fénypászma fürkészi az alagutat és vakítja el egy másodpercre a peron szélén egyensúlyozó gyereket. Dübörögve közelít, hangja elnyomja a koldusasszony kántálását.

A fiú egy pillanatra hátralép, mintha gondolkodna, aztán hirtelen előrelép, belevetné magát a semmibe, eggyé válna vele, aztán vele együtt tűnne el. Eltűnne a cseppekkel és a sínek közötti csikkekkel, a papírdarabokkal, a cigis dobozzal és a három ötforintossal, amiket egy részeg három napja dobott bele kegyeletként az ötvenhatos áldozatoknak.

Tehát a gyerek előre lépne, de a metró hirtelen megáll. Az ajtók kinyílnak, és meleg fénnyel árasztják el a kihalt peront. És egy géphang mond valamit, de a fiú nem törődik vele, csak előre megy a szerelvény orrához és lenéz a sínekre. A vízcseppek eltűntek.

– Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak – szól egy hang. És ő még egyszer felsóhajt és belép az első kocsiba. Mögötte hangos csattanással záródnak az ajtók, és egy hang szól:

– A Klinikák megálló következik.

(Bessenyei Mihály)

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár