MDM átirata öngyilkos novellára

Átirat B. M. Öngyilkos novellájára

Éjjeledik. Odakint leszállt az éjszaka, ez biztos. Nem látom, de biztos. Szerzett setétséget, hogy éjszaka legyen, a melyben szétjárjanak a mezõnek összes vadai; Az oroszlánkölykök, a melyek ordítanak a prédáért, sürgetvén Istentõl eledelöket. Zsoltárok könyve 104, 20-21. Az órát se látom, mert mögöttem van, de a kő alattam hül, a szél egyre hűvösebb és az arcomba csap. Az emberek fogynak, egyre fáradtabbak, már nincs náluk táska, már nincs bennük lélek, ha van, akkor csak az alkohol miatt. Én is iszom kicsit, mert fázom. A peron szinte üres, egy-két utas álldogál, mereven a biztonsági sáv előtt. Egyikőjük imént adott némi pénzt, az a fajta, aki fél a koldúsoktól, úgy érzi, ha nem ad, felkelek és agyonverem. Ott félnek nagy félelemmel, a hol nincsen félelem… Zsoltárok könyve 53,6. Oda fent suttogások, hangok, szavak, kiáltások, kiáltozások, üvöltések, de már enyhül az éjszakai élet. Érzem, váltás lesz a BKV-soknál, felállok hát és sétálok.

Szép ez a megálló, egész szép, de nem túl sűrűn látogatott. Nem nagyon éri meg itt üldögélnem, lassan tovább állok. Most ránézhetek az órára, hajnali fél kettő. Jönnek az új BKV-sok, megvetően néznek rám. A következő szerelvény kilenc perc múlva érkezik. Az egész peron üres. Énekelgetni kezdek, csak halkan. Visszaülök a ruháimra és megigazítom a tálkát. Kölcsön kér a gonosz és meg nem fizet, de az igaz irgalmas és adakozó. Zsoltárok könyve 37,21.

­- Elnézést kérünk kedves utasainktól, a mozgólépcső üzemzavar miatt leállt – motyogta egy BKV-s, akinek annyi életereje maradt még, mint egy kecskének, amin átment a metró, csak tudnám kinek magyaráz szegény pára, hiszen az ég egy adta világon senki…

Egy ember, egy magas, fázós, kicsit szakadt, csopögő-cipős utas. Nem a köreimből való, viszont szarul néz ki. Sajnos nem potenciális pénzdobáló, inkább az az álmodozós fiatal, aki észrevesz, de nem vesz észre, és ezzel le is tudja az egészet, mert neki van elég problémája. Gondolja ő. Meddig feledkezel meg rólam, Uram, mindörökre? Meddig rejted el arcodat előlem? Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond? Zsoltárok könyve 13,2-3. Elhalad mellettem.

– Jézus nevében adakozzanak. Adakozzanak egy szegény öregasszonynak – mondom monoton, szinte éneklő hangon. Hátha észreveszi, hogy nincs egyedül, hátha nem emészti tovább magát, talán még beszélgetni is fog velem. De nem fog, mert el van foglalva. Azt se hallja, hogy milyen idegesítő hangot ad ki a cipője, úgy képzeli, egyedül van az állomáson. És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni…. Mózes első könyve 2,18.  Pedig vagyunk vagy tizen, ez egy kisebb közösség. A lenti BKV-sok, a fenti BKV-sok, a gépészek, Ő, Én és nem utolsó sorban a kamera, sőtt a metró is pár percen belül megérkezik.

Az utas csak sétál, fel-alá járkál. Kicsit ideges is, de nagyon elkeseredett. Úgy tesz, mintha semmi sem érdekelné, pedig fáj neki a legkisebb metrószél is, azt is személyes bántásnak veszi. Nem az az ember, aki bántaná magát, viszont nincs semmi terve, hova menjen. Először az Újpest felé haladó képzeletbeli metrója felé halad, majd a nem létező, ellenkező irányba repítő szerelvények felé veszi az irányt. Ingázik. Köszönjük törvényeidet, amelyek megóvnak attól, hogy a céltalanság és a gonoszság szakadékába zuhanjunk. 19. Évközi vasárnapi könyörgés. Hátha valakinek feltűnik. Keres valakit, aki meghallgatja. Ha látná, mennyien vagyunk, ha látná, hogy nincs egyedül, nem keseregne. Tőlem nem hiszem, hogy elfogadná a segítséget, talán még le is hordana. Kölcsön kér a gonosz és meg nem fizet, de az igaz irgalmas és adakozó. Dúdolgatok.

Játszik a gondolattal, mi lenne, ha beugrana, mi lenne, ha elütné a metró, vajon mindennek vége lenne? Minden bajnak? Bizony. Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít. Korintusiaknak írt levél I. 10,23.  Ez biztos, de mi lesz a jó dolgokkal? Azoknak is vége. Igen, azoknak is, amiket most nem lát, mert bolond, de azoknak is vége lenne, és hiányoznának.

Lassan jön a metró, egy perc. Felkelek, elrakom a szent ólomkeresztemet és a kis, üres, műanyag tálkámat. Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Zsoltárok könyve 91,15. Elindulok felé, lassan sétálok, de ha futnék, az se tűnne fel neki. Csak áll és bámul a mélybe. Csak áll és várja, hogy beugorhassék, de nem fog. A metró jön, megáll, az ajtait kinyitja. Mögé sétálok. Vállait megfogom és finoman a szerelvénybe tessékelem. Az ajtók záródnak, és Én meghallgatom Őt. Teljesítetted szívének kívánságát, nem tagadtad meg tőle ajkának kérését. Eléje siettél üdvözítő áldással, s fejére színarany koronát helyeztél. Életet kért tőled, s te megadtad neki a napok teljességét mindörökre. Zsoltárok könyve 21,3-5. Hálaének a királyért.

(MDM)