A csepp trilógia

A csepp trilógia

I. Márton Alex: A születés

Tudjátok mi a legjobb a születésben?

A tiszta lap.

Az érzés, ahogy kiszakadok a nagy egészből.

A fizikai megtestesülés.

Hosszan része lenni valaki másnak. Ő lenni napokig, hetekig, hónapokig.

Az üresség. A belső tiszta lap.

A szépség. A külső tisztalap.

A múltért ejtett könnycseppnek lenni nem szerencsés, de mindig annak érzem magam.

Mikor megszületsz, boldog vagy, tökéletes.

Elhagyod a felhőd, és ahogy zuhansz, minden rosszabb, unalmasabb, sötétebb.

Mikor zuhanok, mindig elvesztem a látásom. Ha közeledem, minden kikerül a látószögemből.

Nehéz dolog zuhanni. Készülni az elkerülhetetlenre.

Vajon ezúttal túlélem?

Ha balra pillantok, egy súlyos csepp magába temeti kisebb társát.

Ha jobbra nézek, telet látok. Hópehelynek születtek. Gyönyörűek.

Vajon ezután visszatérek?

Ha felpillantok, anyám látom.

Felettem terpeszkedik és mennydörögve bíztat.

Ne félj!

Nem félek.

Ha landolok, valaminek vége lesz és valaminek kezdete.

Vajon utoljára landolok?

Még távol a bumm.

Néha ha épp megbántódom, szeretnék lent lenni. A többiek között.

Ha üres vagyok, vágyom a hópelyheket.

Sokkal könnyebb lenne. Nem véletlen a havas eső.

A hópehely is csupán víz, de ha egy ideig mellettem zuhan, van okom élni.

Hópelyhek mellett esőcsepp lehetek.

Mi kell a fényhez?

Elég bátor vagyok elhagyni a körforgást. Elérni a fényt.

A fény az, ami éltet, ami mozgat.

Hiányzik a világos.

Valahányszor megszületek, sötét van.

Így könnyebben visszatalálok a fényhez.

A fény táplál.

De sötét van.

Ezért kell zuhannom.

Mert így az sem baj, hogy vak vagyok. Mert így nem kell félnem.

Csak elfogadni, hogy zuhanok.

 

II. Bessenyei Mihály: Az élet

Szilárd és tömör, mérhetetlenül kemény. A csúszós gerincre csobbanok. Körülöttem csak hullanak a többiek. A régi ház, ahova leestem, öreg cserepekkel van lefedve. Itt-ott még a korhadt tartógerendák is kilógnak és bánatosan meresztik szálkás testük a nagyvilágba. Sokszínű cserepek közt csörgedezek lefelé, mások is belém folynak, és együtt vágunk tovább az ismeretlenbe. A moha néhol egészen belepi a tetőt. Egyes társaimat beszívja, de én és még néhányan csak folytatjuk utunkat tovább. A rések közt lelátunk a koszos padlásra, néhány szék, egy öreg ágy, rajta pokrócok, mélyedés, ott szokott a 11/b macskája aludni.

Bumm. Valaki belém csapódik, mint a villám, csak egy perc, összefolyunk, de már szét is válunk a következő cserép egyik törésénél. De ez csak a kezdet. Körülöttem mindenhol egymásba csapódnak a testek. Néhol egész tömegek vegyülnek össze.

Az őszi szelek fölkavartak egy marék elszáradt falevelet és befújták őket az ereszbe. Múltak a hónapok és a falevelek lassan eltömték az ereszcsatornát, és most ott tolong mindenki, se vissza, se le.

Néhány kalandvágyó vagy öngyilkos hajlamú polgártárs, eldobva minden önszemérmet, leugrik, de ez még nem tömeges probléma.

Lassan én is kisodródok a szélre. No nem a pusztulás, csak a kíváncsiság miatt. Ahogy ott kapaszkodok a város felett, érzem a szellőt, ahogy borzol bennünket. Az öreg ólomcsatornát és a még mindig be-becsapódó fiatalokat. Aztán óvatosan kihajolok és lenézek. Milyen furcsa így föntről a világ! Alul latyakos és fagyott társaim szoronganak egymás mellett. Szembe valami nagy téglavörös épület, előtte utca, az utcán autók. Még jobban kihajolok, ez már veszélyes, hisz társaim már folyamatosan potyognak lefelé. De én mégis kockáztatok, hisz egy hang üti meg a fülemet?

– „Azta, hogy ez mennyire szép!”

− „Mi?”

Hallom az undorító és felesleges kérdést. És ez még azt hiszi, hogy válaszolnak?

Még jobban kihajolok, kíváncsi vagyok a beszélgetőkre, szeretem ha dicsérnek. De mögöttem hirtelen becsapódik valaki. És én már át is fordulok az ólom káván. De mielőtt lezuhannék még hallom a választ:

−„Hát ahogy a vízcseppek esnek lefele az ereszről.”

 

III. Géhberger Máté: A vízcsepp „halála”

Ahogy a vízcsepp elhagyja az ereszcsatornát, és megkezdi az útját lefelé, leírhatnánk, hogy fájdalmasan kiált vissza az életet jelentő tetőre, hogy miként mond le az életről és készül fel a megsemmisülésre. Nem. Inkább azt írnám most le, mi az, amit egy csepp sose néz meg, pedig az alatt a pár másodperc alatt, míg a gravitáció a föld felé húzza, igazán megtehetné, úgysincs jobb dolga.

Kicsit persze le kell lassítanunk neki az időt, hogy egyáltalán felfogja, mi is történik vele. Elvégre vízcseppről van szó, nem várhatjuk el tőle, hogy eme röpke idő alatt körbenézhessen és elgondolkozhasson, mit is lát. Lassítsuk, mondjuk, őt tízszer lassabbra, de fontos, hogy csak őt, mást ne! Jó, így jó lesz. Nos, mit is láthatunk egy vízcsepp szemszögéből? Láthatjuk a város tetejét, de csak rövid ideig, mert bár az épület, ahonnan indultunk, magasabb a többinél, lassan elérjük a többi tető szintjét. A nap szerencsére süt, tehát jól láthatjuk az apróbb részleteket is. Az eresz alatt fészkelő madarakat, a tornaház tetején ragadt labdákat, a vizes cserepekről visszaverődő fényt. Tekintsünk kicsit lejjebb. Ha benézünk, az ablakokon érdekes dolgokat láthatunk. Van, ahol veszekednek, van, ahol szerelmeskednek, van, ahol buliznak, van, ahol tanulnak, de van olyan hely is, ahol nincs is senki… Érdekes figyelni, mi is történik a zárt ajtók mögött.

Haladunk tovább, nincs sok időnk. Ha körbenézünk az alattunk elterülő utcán, sok színes korongot láthatunk. Hogy félnek tőlem! Mosolyodik el a vízcsepp, jogosan. Pedig senkinek sem ártana, de ezt majd ti is meglátjátok.

Most már egész közel járunk a talajhoz. Egy lány előtt „száguldunk” el, ő meg ijedten figyeli, ahogy a vízcseppünk, mint egy szappanbuborék, szép lassan ereszkedik lefele, míg mellette egymással versengve süvítenek el a többiek. Érdekes, barna hullámos haj, barna szemek, melyek sokat mesélhetnek, enyhén hosszúkás arc, szép ajkak, közepes nagyságú orr. A többiekkel ellentétben nincs nála esernyő, csak egy matt fekete, majdnem földig érő esőkabát, mely már teljesen át van ázva. Álljunk meg egy kicsit itt. Farkasszemet nézünk egymással, és lassan kirajzolódik az életképe. Tizenhét éves gimnazista. A külvárosban lakik egy panelházban. De ez most nem is olyan izgalmas. Inkább azt nézzük meg, mi az, amivel délutánonként foglalatoskodik. Rajzol! De még milyen szépeket! Embereket, állatokat, természetet. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb képek, vázlatok kerülnek elő. Táskájáért nyúl. Ceruzát vesz elő és papírt, melyet gondosan elfed, nehogy elázzon, és rajzolni kezd. Így válik halhatatlanná kis barátunk.

Sajnos azonban nem maradhatunk tovább. Nem lehet csak úgy játszadozni a természettel a végtelenségig, ahogy kedvünk tartja, így tehát szabadjára kell engednünk a vízcseppet, aki most boldog, boldog, hogy részese lehetett ennek a csodálatos utazásnak, melyről azt hitte, hogy fájdalmas, szomorú és elkeseredett lesz. Az időt ismét normálisra állítva a vízcsepp megindul, majd eltűnik a pocsolyában a többiek között, ahol elmesélheti mi is történt vele.