Poli


Naplemente, mélység, mélykék gitár…

Ahogy körbenézek

A naplemente narancsos fénye törik milliónyi szikrára, ahogy a metrómegálló átlátszó üvegtetejének simulnak.

Felhők úsznak el a narancs fényű tengerben. Alattuk egy kis falu kertjeibe az év első virágai készülődnek első napjuk végére.

Gyerekek ballagnak hazafelé az utcán a közeli térről. Egyikük kezében focilabda, arcukon elégedettség.

Esteledik. Eső halk, lágy kopogását lehet hallani az ablakon, vihar hírnöke.

Szerelem, mely most megnehezíti a szívem és fájdalommal gyötör.

Szélmalom áll a rét közepén és egyre gyorsabban forog, a haragos szél játszik vele.

Villám cikázik keresztül az égbolton és világítja meg az arcom.

Futok, bár nem tudom hova. Üldöz valaki? Megállok.

Csak állok az út mellett és nézem, ahogy a fehér szentjánosbogár párt pirosak követik, és eltűnnek a sötétségben.

Maró hideg vesz körbe és már csak a remény tartja bennem a lelket.

Szakadó eső mossa el a vért az utcáról, hol holttestek százai fekszenek rendezetlen sorokban, egyedül maradtam.

A földön a gödrökben tükör csillog melybe, ha belenézek, szembesülök magammal.

És ahogy itt tépődöm, elveszettnek hitt szamarak sétálnak ki a sűrű ködből és indulnak haza, hol meleg istálló vár rájuk, a remény csillaga ismét felragyog. Felragyog, de mit érek vele? Sok mindent… mégis úgy érzem, semmin sem változtat. De idővel mégis.

Egy tó mellett állok, a nap már a dombok teteje felé közeledik, és én bátran merek rálépni az aranyhídra, mely még csak most született meg a naplemente fényéből.

Csend, csak a szívverésemet hallom.

Összetörten mászok ki a partra és csak egy kép lebeg előttem. Fájdalmas, de mégis megnyugtató a látványa.

És most itt állok a várfal szélén és a tájat csodálom. A tájat mely magába hívogat… a mélység mely magába fogad…

Szél fütyül, színek kavarognak, becsukom szemem és átadom magam a semminek…

Reggel 5:30, mutatja az óra. Feljebb húzom takarómat és a képre gondolok, mely ismét átölel, és melegít, mégis belefájdul szívem.

Emberek százai rohannak céltudatosan mégis tudatlanul. Lökdösődve tolakodnak fel a tömött metrókra. Arcukon unottság látszik.

Megérkezem és… meglátom a képet, de most nem magamban. Egész testem beleremeg, és nem bírok megmozdulni. Csodálatos és mégis oly fájdalmas.

Megijedtem és félek. Rohanok, csak rohanok minél messzebb, és nem tudom hova vezet utam…

Egy szobában ülök, mellettem egy rózsabokor nyílik cserépben. Az ablakon a csillagok fénye szűrődik be és csillog a mellettem ülő lány gitárjának húrjain, melynek teste mélykék, mint a tenger…

(Géhberger Máté)

 

 

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár