Poli


Pivarnyik Balázs: Egy honvéd levelei

Egy honvéd levelei a keleti frontról, 1916

Drága Olgám!

Már három napja menetelünk s alig-alig pihenünk egy órácskát egész nap. Mintha a Jó Isten csak azért teremtette volna meg a szegény honvédot, hogy Ferenc József őfelsége tiszteletére s dicsőségére, véresre gyalogolja a lábát. A nagyapám még huszár volt Bem seregében és lóról aprította a németet, én meg a világ szégyenére a császárért harcolok rongyosan, gyalogosan olyan országban, aminek a nevét még a mesébe se hallottam. Nem nekem való ez a baktatás, lovon volna a helyem. Világ életemben máshoz se értettem, csak a jószághoz, nálam jobban senki se üli meg a lovat a faluban. Erre az a görbe lábú tizedes a gyalogsághoz oszt be. Mondtam én, hogy a huszárok jobban járnak énvelem, de hiába, azt mondta „Kis kuruc, jó leszel te gyalogosnak is. Nem lehet huszár akárki fiából, azt biz ki kell érdemelni!”. Vágta helyett gyalogtúra a poros, szétlőtt országúton, szablya helyett cipelhetem a Manichler puskát ezen a kietlen, rideg tájon.

Azt mondja a hadnagyunk, bizonyos Pálffy-Nagy József, hogy két nap múlva megérkezünk Sztaniszlóba, ahol majd eldől, mikor kell elfoglalnunk a helyünket a fronton.

Igencsak hiányzol, nincs nekem itt egy barátom se, akivel szót válthatnék. Ha megérkeztünk, újra írok.

Ölel s csókol, Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                    1916. június 12.

Kicsi Olgám!

Siralmas egy hely ez a Sztaniszló. Egy-két viskó áll már csak, az orosz ágyúk romhalmazzá lőtték a maradékot. Hatalmas a fejetlenség; négy órája voltunk már a városban, mikor végre a német parancsnok fogadta a mi hadnagyunkat. Nem mondtak nekünk semmit, csak elszállásoltak minket egy düledező iskolába. Az egész századot egy kis vidéki iskolába. Bezzeg a németek a templomban meg a bordélyházban hálnak, még a cseheknek is jobb szállás jutott. Azt mondta erre az egyik tizedesünk, hogy „Jobb, ha megszokjátok legények, mert bizony a mi fajtánkat kutyába se veszik. Ha a Ferenc Jóskán múlik, egész Magyarországot széjjelágyúzhatják. Szarik ő a mi fejünkre, csak Bécset békében hagyja az orosz.” No hát ezt meghallották a tábori csendőrök, két oldalról megragadták a tizedest, hátra vitték az oskola mögé, és ott helyben agyonlőtték. Aztán este vacsoraosztásnál bejött az iskolába a csendőrhadnagy, fölállt az egyik asztalra és ránk kiabált. „Idehallgassanak szarháziak! Mikor tanulják mán meg végre, hogy a hadsereg nem a parlament? Itten senki nem kíváncsi a maguk véleményére. A fronton, ott legyen nagy a pofájuk! Ottan majd megmutathassák, hogy a magyar honvéd különb a németnél meg a csehnél! Egyszer és mindenkorra tanulják meg, hogy őfelsége Ferenc József császárunk és királyunk egy aranyember, a legnagyobb, leghatalmasabb pártfogója maguknak, nagyobb ember ő, mint az Úr Isten! Egy rossz szó nem sok, annyit se akarok hallani. Azonnal agyonlövöm azt az anyaszomorítót, aki a szájára veszi a császárunknak az ő nevét! Meg vagyok értve?” Erre egy cigány, akit itt osztottak be a századunkba, felkiáltott, hogy „Az anyád úristenit!” és a csendőrnek a szeme közé köpött olyan szépen, hogy azt tanítani kéne. Vitték is egyből hátra, s jól agyba-főbe verték. Mikor visszajött, kérdezgettük, hogy mint volt, hogy volt, de ő csak ránk kacsintott, és annyit mondott, hogy amikor ellopott egy lovat a kisispántól, akkor sokkal jobban megverték a csendőrök, és már ment is levesért, mert a csendőr fölrúgta az övét, amikor kivitte.
Ma reggel beszédet mondott a hadnagyunk. Azt mondta, még legalább két hét, míg a frontra kerülünk, úgyhogy addig tartsuk a pofánkat és legyünk résen, mert az oroszok állítólag éjszakánként átmászkálnak a fronton és elvagdossák az alvó katonák torkát. Hát megnézném azt az oroszt, aki a közelembe lopódzik az éjszaka. Lekevernék neki két olyan istenes pofont, hogy föl se kelne többet.
Nem nekem való ez a katonalét. Igazad van, el kellett volna bújnom a toborzó csendőrök elől. De hát mindig is egyenes ember voltam, szégyenben maradtam volna én is, te is. Vágyódom utánad, csak azt a napot várom már, amikor végre viszontlátlak.

Ölel s csókol, Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                    1916. június 16.

Drága Olgám!

Tegnap érkezett a városba egy huszárszázad. Istenem, be szépek! Délcegek, daliásak, nem olyanok, mint mink vagyunk. Fenn is hordják az orrukat rendesen. Odamentem az egyik lóhoz, megpaskoltam, már régen nem volt dolgom ilyen szép állattal, majd oly szép volt, mint a mi Lipótunk. Erre rám kiált a huszár a nyeregből, hogy „Veszed le a mocskos kezedet erről az állatról, te ficsúr!”, mondtam neki, hogy értek én is az állathoz, erre még jobban megdühödött. „Még hogy értesz hozzá! Ha minden béreslegényből katonát csinálnának, annyi huszár lenne, mint csillag az égen!” Ezt már én se hagyhattam szó nélkül és mondtam neki, hogy szálljon le kend a lóról, és itt mondja meg, hogy mi bántja. Lepattant a lóról és már kapta elő a kardját, mikor az a huncut cigány a puska tusával jól főbe kólintotta, úgy, hogy azon nyomban el is dőlt. Egyéb se kellett a többi a huszárnak, ugráltak már ki a nyeregből mind, de a mieink is jöttek mindnek husáng meg bökő a keziben. Már majdnem egymásnak mentünk, mikor megjelentek a tábori csendőrök és ütöttek mindenkit, akit értek.
Másnap reggel 6 órakor a huszárok az iskolánk elé lovagoltak és a kapitányuk elkiáltotta magát „Na ti csürhe! Mink most megyünk a frontra, megtanítani az oroszt, hogyan kell a csárdást járni. Gondoltuk elköszönünk illően.” Megfogott egy nagy követ, és behajította az iskola ablakán. Mire fölocsúdtunk, már ki is vágtattak a városból.
Tudod Olgám, ez fáj nekem igazán, a német lenéz minket, a cseh lenéz minket, dehogy a saját vitézeink is ferde szemmel néznek ránk!
Azt mondja a hadnagy, hogy már nem sokáig vagyunk itt, bármelyik nap küldhetnek minket a frontra. Nem tudom mi vár ránk ott, s nyugtalanít, hogy egyre közelebbinek hallom az orosz ágyúk dörgését.
Remélem, jól megy a sorod, és nem szenvedsz semmiben hiányt.

Ölel s csókol, Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                    1916. június 26.

Olgám!

Ma délben megkaptuk a parancsot, holnap reggel indulunk Tarnopolba leváltani a németeket. Édes Istenem, de félek én ettől. A század többsége nemhogy oroszt nem látott még, de a puskáját se sütötte el, amióta elindultunk Nyíregyházáról. Végigcipeltem a fél világon, de én se lőttem még ki egy golyót se a Manichler puskámból. Menetelni, egyszerre enni-inni, meg a császárt félni, dicsérni  megtanultunk, de nem tudom, hogy egy századnyi önfejű magyar parasztember mit fog kezdeni a határ felé özönlő oroszokkal. A hadnagyunk nem egy határozott ember, nem harcolt még ő sem. Nem tudom, mi lesz velünk. Ha a frontra értünk, írok.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. június 28.

Kedves Olgám!

Hajnalban, alig hogy elindultunk Sztaniszlóból, ránk lőttek az országúton. Senki sem sérült meg, egyedül a hadnagyunk kapott golyót a mellébe, mindjárt hármat. Több se kellett, mindenki összevissza lövöldözni kezdett, míg ki nem fogyott a lőszerből. A lövöldözés közepette elénk lovagolt egy cseh tiszt és megkérdezte kire lőttünk. Mi mondtuk, hogy az oroszokra és abba az irányba mutattunk ahonnan ő jött. Mi meg megkérdeztük, hogy ő hogy menekült el az oroszok elől, erre éktelenül káromkodni kezdett, visszafordította a lovát és elvágtatott. A hadnagy helyettese, akit előtte soha még csak nem is láttunk, átvette a parancsnokságot és tovább indultunk az országúton. Húsz perc múlva szembe jött velünk egy szedett-vedett cseh menetszázad. Nyomorultan néztek ki és mind halálosan meg volt rémülve. Az egyik megkérdezte „Komám! Nem láttátok az oroszokat? Húsz perce megláttuk őket az úton és rájuk lőttünk, ők is visszalőttek aztán eltűntek. Nem találkoztatok velük?” mondtuk, hogy mi is lődöztünk az oroszokra, de mi se találtuk utána őket „Nem baj” mondta „azért legyetek óvatosak!”. Már csak holnap megyünk tovább, az éjszakát itt töltjük egy Zserzsó nevű kis faluban. Ebből már annyi sem maradt, mint Sztaniszlóból; döglött állatok, rommá lőtt épületek mindenütt.  A hadnagy helyettese azt mondja, holnap reggel Sztaniszlóból utánunk küldenek egy német hadnagyot, és azzal megyünk tovább Tarnopolba.
Érzem, hogy közel az igazi megmérettetés.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. június 29.

Drága Olgám!

Megjött az új parancsnok. Ha lehet ez még rosszabb, mint az előző. Magyarul nem beszél, folyton kiabál és hadonászik a kardjával és egyfolytában részeg. Félek.
Következő levelemet már a frontról írom.

Szeretlek, Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                          1916. június 30.

Drága Olgám!

Négy napja átvettük a németektől a helyőrséget, kész csoda, hogy képesek voltunk rá. Az egészet a tiszthelyettesek intézték, a német hadnagyunk valahol részegen fetrengett a lova mellett. Amikor fölkelt, találomra kiválasztott három honvédet és három nap zárdafogságra ítélte őket, mert nem szóltak neki, hogy már ő ennek a frontszakasznak a parancsnoka. Éppen csak azt felejtette el, hogy még nem nevezett ki tábori fogdát. Mikor a szerencsétlen honvédek megkérték, hogy a hadnagy úr legyen szíves megmondani, hogy hova zárják el magukat három napra, a hadnagy az arcukba röhögött és azt mondta „Fogda? Ej ti magyar csibészek, nektek most is a lógáson jár az eszetek, még hogy fogda! Ez itt a front, emberek! Mindenkire szükség van, senki nem henyélhet a fogdában!” és ennyiben maradt a dolog.
Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de végképp úrrá lett rajtam a félelem. Egyre csak a határt lesem, nézem jönnek-e az oroszok, vagy a Manichleremet ellenőrizgetem, nehogy beleragadjon a lőszer. Az egyetlen mulatságom a leveleiden kívül az a cigány, akiről már írtam. Káló Győző a neve, és én mondom neked, nála nagyobb zsiványt nem találsz a világon. Mintha nem is lenne háború, vígan éli az életét. Ha nem énekel vagy táncol, akkor kártyán nyeri el tiszthelyettesek pénzét. De a legnagyobb gyönyörűsége az, amikor a hegedűjén játszhat. Ki tudja, hol lopta össze, de úgy játszik rajta, hogy még a holtak is fölkelnek tőle. Igyekszem nem gondolni rá, hogy az oroszok a front teljes hosszán előrenyomulnak.
Kérlek, ne aggódj miattam!

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. július 5.

Olgám!

Tegnap hajnalban az oroszok megtámadtak minket. Ágyúztak, gránátokkal lőttek, géppuskáztak, mindenféle pokoli szerszámmal nekünk estek. Magunkhoz mérten jól tartottuk magunkat, sokat lelőttünk közülük ők még többet közülünk. A roham kellős közepén Győző kiugrott a lövészárokból a nyakánál elkapott két oroszt és behajította őket mellénk az árokba. Én csak néztem és ámultam, míg mellettem hullottak az emberek, mint a döglegyek, Győző állt a senki földjén, mintha mi sem történ volna, röpködtek körülötte a golyók, aztán amikor úgy érezte eleget állt ott, ő is visszaugrott. Az oroszok még egy órán át próbálkoztak, aztán visszavonultak. Magam sem tudom, hogy, de sértetlenül megúsztam a támadást, és azt hiszem elég sok oroszt lelőttem. A támadás után Győző kiverte az oroszokból az összes pénzüket meg feleségeik fényképét, aztán úgy megtáncoltatta őket, hogy öröm volt nézni, még az a hülye hadnagy is hétpofával röhögött, pedig nem is volt részeg. Győző azt mondta, azért jó, hogy a századnak van két orosza, mert ha majd az oroszoknak is lesz két magyarja, akkor alkudozás nélkül el lehet őket cserélni, csak azt sajnálja, hogy nem valami tisztet vagy tiszti szolgát fogott, mert azok többet érnek. Ezen is jóízűt röhögött a század. Nem hittem volna, hogy egy ilyen nap után még tudok őszintén nevetni.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. július 10.

Drága Olgám!

El ne hidd, amit az újság mond! Egy szavát se, hazugság az egész. Szó sincs itt áttörésről meg magyar előrenyomulásról. Az igazság az, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy még egy-két komolyabb orosz roham és a front összeomlik. A hadnagyunk már egy hete könyörög a parancsnokságnál erősítésért, de hiába. Azt mondják, az oroszok meg a románok Erdélyt akarják megtámadni, ezért oda küldik most az összes pihent századot. Most azt kívánom, bárcsak Erdélybe küldenék a századunkat. Ha már mindenképpen harcolnom kell, inkább harcolnék a haza védelmében, Erdélyben és nem egy idegen országban egy idegen ajkú császár céljaiért. Látod, mit tett velem a háború? Politizálok, pedig régen mi sem állt távolabb tőlem.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. július 19.

Olgám!

Szörnyűség történt. Ma délelőtt az oroszok gránátokkal lőttek minket, néhányan megsérültek, pár percig tartott az egész. Meg akartam keresni Győzőt, mindig ágyúzás után hegedül. Mikor megtaláltam, szégyenkezem, ahogy ezt leírom, de elsírtam magam. Egy gránátszilánk leszakította a fejét, ott ült egy ládán puskával a kezében, fej nélkül. Nagyon megszerettem ezt az embert, azt hiszem az egyetlen barátom volt a században. Remélem, most már hamar megverik a németek a franciákat és véget ér ez az ostoba háború.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. július 25.

Drága Olgám!

Elhagytuk az állásainkat és most megint menetelünk, vissza Sztaniszló felé. Alig néhányan maradtunk a századból. Az oroszok a nyakunkon. A németek pedig addig nem támadnak, amíg még vannak harcra fogható magyar és cseh katonák. A hadnagyot három napja nem láttuk, szerintem, ha van egy kis esze, átment az oroszokhoz, nekik talán legalább van vizük meg ennivalójuk, és mindenki azt mondja, hogy a tisztekkel jól bánnak. Nagyon fáradt vagyok és gyenge, alig bírom már el a Manichlert. Most már minden irányból hallom az orosz ágyúk dörgését, az utolsó reményünk, hogy az oroszok előtt érünk Sztaniszlóba és találunk még valakit, aki lovas kocsin, a hátországba visz, vagy találunk egy tisztet, aki még nem veszítette el a fejét.
Nagyon hiányzol, jobban, mint valaha. Remélem, látlak még.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. július 29.

 

Olgám!

Sztaniszlót itt hagyták a németek, nincs itten egy árva lélek se. Mindent átkutattunk, de se ivóvíz, se ennivaló se lőszer, se semmi, úgy látszik a németek kipucolták az egész várost mielőtt elvonultak. Az országút tele volt halottakkal meg oszló állati dögökkel. Ott halt az országúton az a huszárszázad is, amelyikkel összeakasztottuk a bajszunk. Azt a gőgös huszártisztet kettétépte egy gránát, de a többi se nézett ki istenesebben. A pokol sem lehet ennél rosszabb, mint ami itt van Galíciában. Nem látok én a győzelemre már semmi esélyt, azt hiszem nem is láttam soha. Előző leveledből tudom, hogy az újság megírta, hogy őfelsége Ferenc József, magyar meg cseh katonákat tüntetett ki személyesen itt a keleti fronton. Hazugság az egész, nincs itt már senki, aki kezet foghatna vele, hacsak nem a Zsukov marsall.
Ma este elindulunk a németek után.

Bencze Sándor honvéd gyalogos                                                                                          1916. augusztus 2.

Kedvesem!

Tegnap este megkerült a hadnagyunk. Megparancsolta, hogy maradjunk itt és az utolsó emberig tartsuk a várost. Háromezer orosz katona tart a város felé, s mi alig ötvenen maradtunk, hogy megvédjük ezt a romhalmazt. Ha a Jó Isten mellénk áll, hamar golyót kap a hadnagy, és akkor megadhatjuk magunkat. Ha nem így lesz, ez volt az utolsó levelem.
Szeretlek, mindig is szerettelek. Ha nem térnék vissza, élj boldogan!

Sándorod                                                                                                                            1916. augusztus 3.

Bence Sándorné Hajdú Olga részére

Asszonyom, sajnálattal közlöm, hogy férje Bencze Sándort az orosz előretörés folyamán bekerítették és a harc közben hősi halált halt. Fogadja őszinte részvétemet.

Fritz von Madlenberg hadnagy                                                                                             1916. augusztus 10.

 

 

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár