MPM írása

Szerelmem?

Már kis koromban megtanultam,  hogy hogyan kell megvigasztalni a lányokat, egész egyszerűen meg kell hallgatni, amit mondanak, azt kell mondani, amit hallani akarnak, és mindeközben szomorúan, együtt érzően kell nézni. Én gátlástalanul odamentem minden síró lányhoz. Ez nagyon jó módszernek bizonyult ahhoz, hogy szebb és szebb lányok társaságát élvezzem órákig. Sajnos ez a taktikám több lányt is félrevezetett, és amikor közöltem velük az igazat, hogy nem vagyon meleg, alig hitték el, mondván: túl emberi vagyok. Így hát tizenhét éves koromig egyáltalán nem volt barátnőm, de ennek a hiányát sohasem mutattam a nagyvilágnak, pedig magamban nagyon zavart. Egyik délután az utolsó óra után, bennmaradtam a teremben, hogy rendet rakjak a szekrényemben. Mire végeztem, az egész iskola kiürült. Elindultam lefelé, de az első emeleten halk, szakadozott sírást halottam. Benéztem a terembe, ahonnan a hang jött, és rögtön felismertem a lányt. Két évvel volt fiatalabb nálam. Nem volt kifejezetten jó csaj, de szerintem nagyon szép volt. Pár hete ábrándozva néztem, ahogy egy testhezálló, fehér topban nevetett a barátnőjével a folyosón. Most teljesen másképp nézett ki. Törökülésben ült egy padon, és kivörösödött fejét saját ölében próbálta elrejteni. Gondoltam, most jobb, ha megyek, de felnézett. Piros, könnyes szemei rám meredtek, arcára kiült összetört lelkének képmása. Nem éreztem volna magam embernek, ha faképnél hagyom. Leültem mellé a padra, egymás felé fordultunk, és átölelt. A hatodik perc után, amikor már kezdett átázni a vállamnál a pólóm a könnyeitől, elkezdtem magam kicsit kellemetlenül érezni, ekkor hüppögve felegyenesedett. Előredőltem, hogy elővegyek a táskámból egy papír zsebkendőt, az orrát elnézve rögtön egy csomagért nyúltam, de mielőtt még elértem volna a táskámat, megcsókolt. Nagyon meglepődtem. Életem első csókja könnyes, taknyos és túl nyálas, de nagyon jó volt. Visszacsókoltam. Innentől kezdve tapasztalat híján azt ismételtem, amit ő csinált. Mire befejeztük, az arca visszanyerte eredeti színét, és egy gyors orrfújás után megint szépnek láttam, ekkor újra átölelt és a fülembe súgta: jó, hogy itt vagy. Ezután elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy azért volt ennyire kiborulva, mert a pasija (nem szerelme) egy hónapja, amióta együtt vannak, más lányokkal van máshogy együtt. Igazából nem értettem, hogy mire gondol, de mindenesetre viccelődve felkínáltam neki azt a lehetőséget, hogyha nem elégedett a „pasijával”, akkor nyugodtan legyen az én „csajom”. Nagy örömömre neki is tetszett az ötletem, de megkért, hogy soha többet ne szólítsam idézőjelesen a csajomnak. A „pasiját” egy gyors telefonnal informálta a történésekről, akit nem hogy nem zaklattak fel a hallottak, de lazán az áldását adta ránk. Ebből vált számomra nyilvánvalóvá, hogy nem zúztam szét senkinek a szerelmi reményeit. Egy hosszú jóéjt puszival elbúcsúzva hazamentem. Nem aludtam egész éjszaka. A boldogságtól, amit éreztem, ki tudtam volna ugrani a bőrömből. Nem volt többé reménytelen ábrándozás, irigykedés a turbékoló párok látványától. Életem nagy, mindent behálózó problémája szertefoszlott és helyét a boldogság vette át. Ez most így szörnyen nyálasnak hat, de tényleg így éreztem magam. A következő hetekben szüneteinket, legtöbb délutánunkat és hétvégéinket együtt töltöttük. A változás az életem minden területére kihatott, jegyeim javultak, és a diákok közötti láthatatlan ranglétrán is határozottan feljebb kerültem. Ez mind nagyon szép és jó volt, de amikor a rózsaszín köd elkezdett szertefoszlani, felmerült bennem, hogy mit is akarok én ezzel a lánnyal? És valóban jogosan tettem fel magamban a kérdést. Már-már nevetséges különbségek voltak köztünk mind ízlésben, mind a legalapvetőbb életszemléletben, de ezzel még nem is lett volna semmi baj, viszont szinte soha nem beszélgettünk. A társalgást a lehető legkisebbre minimalizáltuk. Rádöbbentem, hogy kapcsolatunk undorítóan felszínes. Ettől a felismeréstől kezdve próbáltam valamiféle távolságot tartani tőle, aminek a kivitelezése lehetetlennek bizonyult, főleg úgy, hogy ne sértsem meg. Hogy az én elhidegülésem miatt vagy amiatt, hogy belátta kapcsolatunk szánalmasságát, nem tudom, de egy hét múlva rajta is éreztem a távolságtartást. Mindezek ellenére képtelenek voltunk beszélni a dologról. Teltek a hónapok és egyre távolabb kerültünk egymástól érzelmileg. A környezetünk észre sem vette, nem csoda, nagyon jól játszottuk a szerepünket. Úgy éreztem magam, mint valami híresség, akinek azon múlik a presztízse, hogy látszólag milyen bimbózódó kapcsolatban él. Egész egyszerűen feszélyezve éreztem magam, amikor együtt voltunk, nem volt meg az a lángolás, ami azon a délutánon volt az iskolában. Az egész mesterkéltté vált. Félreértés ne essék, nem utáltam meg, sőt még mindig nagyon vonzónak találtam azzal a kislányos bájával, talán ezért nem adtam fel, és talán ezért akartam megjavítani a kapcsolatunkat.  A féléves évfordulónkra egy (szerintem) igazán romantikus programmal álltam elő. Délután a moziban találkoztunk. Szüleimnek (cseppet sem) meglepően azon a hétvégén valami fontosat kellett elintézniük a nagyinál. Egy romantikus vígjáték után, aminek a történetéből semmire sem emlékszem, felmentünk hozzám egy általam elkészített vacsorát elfogyasztani. Az utána következő borozás közben jobban éreztem magam, mint bármikor az elmúlt hónapokban, ugyanis végre beszélgettünk, igaz nem valami mélyen, de valamicskét megtudtam a belső énjéről. Még több bor, és egy újra őszinte csók után, az én legnagyobb meglepődésemre az ágyban kötöttük ki. Ezen a téren egyikünknek sem volt semmi tapasztalata. Ezt nem fogom részletezni. Csupán annyit tudok ezzel kapcsolatban mondani, hogy egyikünknek sem jött össze semmi. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Attól az éjszakától kezdve mosolyszünet uralkodott köztünk. Ugyan egyikünk sem hibáztatta a másikat, de ha összefutottunk volna, saját, személyre szabott kudarcunkat láttuk volna egymásban. Így sikerült elrontani egy fantasztikus esélyt a boldogságra. Talán minden szép lett volna, ha merünk beszélni a problémákról, és nem trófeaként használtuk volna a másikat. Pár hét múlva felhívtam telefonon (úgy könnyebb, személytelenebb), hogy megbeszéljük a végét az egésznek. Szabaddá váltunk. Csalódottan szabaddá. Vége… Fél éve ennek, azóta nincs senkije, aminek gonosz módon örülök, mert így tudom, hogy legalább őt is megviselte ez a dolog. Pár napja össze-össze akadnak tekinteteink a folyosón, és tegnap odamentem hozzá. Beszélgettünk, mélyen. Sohasem voltam még ilyen boldog. Most megyek és felhívom, hogy nincs-e kedve átjönni. Mert szerelmes vagyok belé!

Molnár Péter Miklós