MDM újra írt

MDM: A Fájdalom Suttogó legendás története

18. életévemet töltöttem akkor. Élénk voltam és kíváncsi. A tudást vágytam. Különösképpen érdeklődtem a művészetek iránt. Az irodalom volt számomra a szépség, az érzékiség és minden csodák legragyogóbbja. Minden kérdés válaszadója. Boldogságom frisskönyvillatú kulcsa. A kortársaim, pajtásaim és későbbi lakótársaim mind elhanyagoltam, vagy ők voltak meg az én jelenlétem nélkül is. A lányok nem érdekeltek, egy sem szólalhatott hozzám úgy, mint Anna Karenina vagy Gautier Margit.

Újdonsült kokainom nélkül lépést sem tettem az unalmas, szürke világban. Cserjéit kóstolgattam a metrón, a vonaton, a tereken, otthon és az iskolában is. A város lakói számára csak egy hosszú haj voltam és egy leszegett fej, mely a szent tintával írt szent betűket falta nap mint nap. A könyvek nélkül mit sem értek volna botrányosan egyhangú napjaim, így azonban napugarak költöztek a szívembe. Katharzisz! Orgazmus! Szenzációs!

Már harmadik áldozatát ejti az úgynevezett Fájdalom Suttogó. Mindhárom tinédzserkorú áldozata öngyilkossága előtt levelet hagyott hátra, melyben megemlítették incidensüket az ún. Suttogó gyilkossal. Annak ellenére, hogy öngyilkosságokról van szó, a rendőrség mégis keresi a titokzatos elkövetőt.

Április 21.-én, 1973-ban a vonaton utaztam. Épp Ibsen Nóráját olvastam. Most is emlékszem. A 70. oldalon jártam, ahol Lindéné épp a munkáról monologizál: „Magamnak dolgozni: ebben nincs öröm.” Ekkor ült be mellém egy körülbelül 182 centi magas, nagyjából 34 éves, szőke rövid hajú, arcszőrzettel alig rendelkező, jól öltözött; kék csíkos Franco La Moda öltöny, farmer, vászoncipőjű férfi. Leült mellém és csak annyit szólt:

– Ne izguljon, Nóra elhagyja a férjét.

Becsuktam a könyvet és tisztelettel otthagytam az úriembert. Ezt a tettemet ezek után milliószor megbántam, ugyanis számtalan módja lehetett volna, hogy agyonverjem. Nem arról van szó, hogy ne lettem volna teljesen tisztában azzal, hogy mi lesz a vége, ugyanis annyi drámát olvastam már el akkorra, hogy a könyv második oldala után az egész történet kibontakozott előttem a csattanóval és fináléval együtt. Arról van szó, hogy aljas módon, életem egyetlen örömétől, az olvasástól fosztott meg.

Hónapokig képtelen voltam olvasni. Amint kezembe vettem egy könyvet, vagy elsírtam magam, vagy ördögi erőktől vezérelve egyből a végét olvastam el. Szörnyű gyötrelem volt. Szörnyű gyötrelem. A könyveket szanaszét hordtam a házban: a kádba dobáltam őket, rájuk nyitottam a csapot. A nyár közepén begyújtottam a kandallóba. Természetesen könyveket égettem. Azokat dobáltam ki az ablakon, talicskával vittem százával őket a Dunába. Teljesen magamba fordultam. Hánytattam magam, de csak az alig fogyasztott paradicsomleves távozott a számon. A hanyagolhatatlan répadarabok közt a betűtészták értelmes, magyar mondatokat raktak ki. Sírtam. Szenvedtem.

Újabb négy áldozat végzett magával. Az egyik áldozat a vonat elé ugrott, amivel akadályozta a zökkenőmentes és pontos vonatközlekedést, ezért a MÁV is pénzt fektet a nyomozásba.

A rendőrségnek már vannak gyanúsítottai, akiket nagy erőkkel keresnek, ugyanis a szóvivő szerint a halottakat összeköti egy szál:

– Minden áldozatnak jártunk a házában, és tüzetesen átvizsgáltuk az épületeket, valamint a néhány búcsúlevél és több internetes bejegyzés alapján is arra következtettünk, hogy az áldozatok mind iskolások, és jelentősen kevés baráttal rendelkeztek, mivel minden idejüket olvasással töltötték.

– A rendőrség kéri, hogy figyeljenek gyermekeik olvasási szokásaira, és lehetőleg korlátozzák őket ebben a cselekvésükben. Valamint felhívták a lakosság figyelmét, hogy a délutáni órákban ne engedjék gyermeküket egyedül kóborolni, főleg Pest megye illetve Budapest körzetében.

Rózsa Dániel

RTL klub

Belevetettem magam. Belevetettem magam a világirodalom legjobbjaiba, és az új, nevetséges írók primitív regényeibe is. Belevetettem magam a verseskötetekbe, a tankönyvekbe, az újságokba, az almanachokba, az internetes blogokba. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe esett. Sokáig tartott. Figyeltem az embereket és főképp azt olvastam, amit ők olvasnak. A bosszú hajtott. Tudni akartam minden könyvnek a végét, hogy megbosszulhassam, amit az az ember tett velem. Most éreztem elérkezettnek az időt. Ugyanis most mindenki azt olvassa, amit mondanak neki, rémesen egyszerűen befolyásolják őket. Harry Potter, Csernus Férfije, vámpírregények, bestsellerek.

Nyögve, nyelve, de elolvastam ezeket is. Hosszú évek után metróra, vonatra szálltam, egyedül, könyvek nélkül és kerestem az embereket. Az első nehéz volt.

Óvatosan ültem le a kedves lány mellé. Izzadtam. Nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Megszólítsam, vagy csak úgy egyből a közepébe? Hajtott a vágy, de képtelen voltam megtenni. Na jó, nem voltam képtelen. Megtettem. Onnan az összes többi könnyedén ment, és mindig egyre jobban éreztem magam.

A friss levegőt szívtam magamba. Folyton kint jártam az utcákat. Éjjel-nappal. Mosolyogtam és elvarázsolva sétálgattam, mint aki újra kokainozik. Oda-odaszóltam az emberekhez.

„Dumbledore meghal!” vagy „A Szent Grál a Louvre alatt van, és Sophie családja él!”  vagy „B. Mihály. a novella végén megszökik a börtönből.” Istenként éreztem magam, aki mindent tud, és egy mondatával teheti tönkre az embereket.

A több internetes blogger segítségével sikeresen elkapott és lakat alá juttatott B. M. a tegnapi napon, április 23.-án, a Könyv Világnapján sikeres szökési kísérletet vitt véghez. A rendőrség nagy erőkkel keresi.