B. M. se tétlenkedett

Könnyvirág

Füstölőszag van a szélben, már legalább három napja ezt érzem mindenütt, a párnámon, a számban. Ez a savanyú illat belopta magát az érzéseimbe, az agyamba.

Áh, hagyjuk, jöhet a tánc. A halál kéjesen jártatja hosszú, vékony ujjait a hideg csont billentyűkön. Könnyvirág a szem.

− Édes vagy – mondom és elfogadom a kezed. A rémült kielégültség fagyott szembogarát mereszted rám. Milyen aprócska gyufaszál az élet. Merengek magamban. Két lány viháncol el mellettünk. Viháncmadár-kalitka az élet és mi gyufaszálakkal építünk kulcsot a lakathoz. És még csodálkozunk, mikor kigyullad az egész.

− Jól jönne a halál − merengek hideg kezedet fogva. A halál a kulcs a megváltáshoz.

− Mosolyogj édes – nevetek rád. – Most lefogyhatsz csontig. Lefogyasztottam rólad az éveket, a vágyakat, a múltad, a jövöd. Szinte alig maradt valami belőled. Csak egy kis hús, csont és bőr. Akár dobolhatnék rajtad – nézek rád mosolyogva – olyan feszes és vékony lettél hirtelen, édes, mint a dob.

Könnyvirág a szem. És láss csodát, könnykaleidoszkópomon keresztül szivárványnak látom az éjszakát. Mindenfelé színes fényzászlók keringenek, dicsőítve a semmissé vált valóság kusza béklyói közt vergődő képzeletet. És én sírva ünneplem vágyaim beteljesülését. Zöld fények kúsznak halványan felém, mint megannyi hosszú spermacsík.

Beletemetnek zöld koporsójukba és együtt üdvözülök meg önmagammal. És te csak fekszel előttem, szemed rémült kielégültséggel mered rám.

Nem Pesten történt, amit most hallotok, ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai ott ily regényes dolgok nem történnek. Ott ily regényes dolgok nem történnek. Ott ily regényes dolgok nem. Ott ily regényes dolgok. Ott ily regényes dolgok.

− Milyen regényes dolgok? − kérdezem a beragadt lemezt. Ő megsimítja a hajam és válaszol.

− Tudod… buszon ülsz. A buszon rajtad kívül csak az énjeid utaznak. Mind ott vannak. Mérges én, vidám én, vesztes én, sötét és világos én, ilyen én, olyan én. És egyszer csak fölszáll a buszra egy lány. A felkelő nap első fénye minden éned elvakítja, és így pont nem látják a lány arcát. Így a vakságban megadatott a lehetőség a tökéletességhez. A mérges éned mérges arcú lányt lát, akivel üvölthet együtt. A vidám éned vidám arcú lányra nevet, és látja, ahogy az visszanevet rá. A vesztes éned egy keserű könnyáztatta arcú lányt lát, a sötét éned sötét arcú lányt, a világos éned világos arcú lányt lát. És a többi és a többi.

És amikor a nap följebb ér az égbolton, vagy a busz mozdul tovább, vagy a lány. Akkor kiderül, hogy mindannyian csalódtatok. Mert a lány senkihez nem illik, és mégis tökéletesen passzol mindenikődhöz. Itt ily regényes dolgok történnek.

Emlékszel? Amikor a buszon ültem és te fölszálltál és én nem láttam az arcod? Emlékszel, amikor elém ültél és én éreztem a hajad illatát, és a kék 22-es a hajnali fényben megrészegülve ide-oda csalinkázott az úton? Most meg itt fekszel előttem szemed rémült kielégültséggel forr az én szemembe. És csak száll a keserű füstölőszag.