Szirtes Manka: Fény

Fény

 

 

Egy fényfolt kúszik a szemembe. Lassan alakot ölt, megelevenedik, de már el is tűnt valahol az agyam hátsó részében, bebújik a takaró alá.

 

Lomha játékot játszom a széllel. Táncolunk. Hátunkra kapjuk egymást, megforgatjuk, puhán ejtjük talpra.

 

Menekülök a sötétség elől. Elhúzom a függönyt és leoltom a lámpát. Az ágy alá kucorodom és becsukom a szemem, nehogy megtaláljon.

 

A világ akaratos. A szemembe néz és csípőre teszi a kezét. Körbeáll, nem hagy egérutat.

Az altató édeskés illata csapja meg az orrom. Menekülni akarok, de ő nem engedi, lefegyverez. A közös múltunkra emlékeztet. Átölel, kapálódzom, eggyé olvadunk. Nem tudok moccanni, nem kapok levegőt. Érzem, hogy lassan széjjel folyok. Ő a fülembe suttog, még utoljára megdermedek.

Egy mezőn rohanok, a fűszálak szúrják a talpam, de nem állhatok meg, mert el fog kapni. Zihálok, kifulladtam, de még egy utolsó ugrással a levegőbe emelkedem, felé fordulok és behúzok neki egyet. Meglepődik, hátra tántorodik, nyerek egy pillanatot, és már sehol sem vagyok.

Elfolytam. Óceán lettem. A semmi óceánja. Kérdések válaszok nélkül és válaszok, amikre sohasem kérdeztek rá. Egy kallódó sors a semmi közepén. Fáj, pedig ez nem is én voltam.

Lassan egy fényfolt kúszik a szemembe…