Bródy Kata új novellája

Címtelenül

 

A nevem Cicero Flexima. Minden jel szerint, minden hájjal megkent gazember vagyok.

Sőt még bűntetteket is végrehajtottam, hideg (legalább mínusz tíz fokos) vérrel. Hihetetlen ezek után, de még a veszélyt is kedvelem. Ritkán találkozok vele, de olyankor mindig felveszek egy napszemüveget és egy bőrkabátot. Ettől megijed, és elszalad mint egy négyéves kislány. Mindenesetre, ez a történet arról szól hogyan találkoztam életem szerelmével, aki megtiltotta hogy lélegezzek amikor autók vannak a százméteres körzetemben.

Éppen egy zseniális bűntettre készültem.Vérfagyasztó és hidegen kitervelt tervem volt. Először csalni akartam a kártyaasztalnál, azután betörni a legnagyobb bankba a környéken és kirabolni. Ezután úgy terveztem hogy elmegyek politikusnak.

Most felhívnám a figyelmet, hogy ez a terv milyen zseniális, milyen eredeti volt.

Nem vagyok dicsekvő, de még kevésbé álszerény, és ilyen zsenialitást nem osztanak minden vidámparkban.

A kártyázásig jutottam el. Egy kocsmában nyolc ásszal csaltam ki a falubeli cipőkészítő-bérgyilkos tanoncok és molnárlegény-öngyilkos merénylők féltve kuporgatott vagyonkáját. A nyeremény besöprése után mély álomba merültem az asztalnál. Talán az alkoholfogyasztás miatt, de valójában  ki ismerheti ki a világot irányító, titokzatos erőket, amik ilyen hatást válthatnak ki? Álmomban egy apró üvegfiolára bukkantam ’nehogy megidd’ felirattal. Az ilyen szabályok csak gyenge kis törvénytisztelő polgárokra vonatkoznak, nem ilyen hidegvérű lángelmékre! Természetesen megittam. Ekkor úgy éreztem, mintha legbelsőbb lényem egy üvegkristályba kristályosodott volna. Ezt kristálytisztán láttam. Ezután egy hangot hallottam, egy borzalmas, ősi sötét-világos hangot, amely vidám és szomorú volt egyszerre, s  önmagában égett. Sajnos tűzoltókészülék nem volt nálam.

Így szólt:

– Citrus! A lelkiismereted vagyok!

– Nem így hívnak – vetettem közbe remegve, de mégis roppantul bátran, mint az ilyen helyzetekben mindig.

– Francba. Megint elszúrtak valamit az átirányító központban. Mehetek vissza szólni a főnöknek.

Eltűnt, és hirtelen felbukkant egy másik, nagyon apró hang. Annyira apró volt, hogy valójában fele ekkora betűkkel kéne reprezentálni a beszédstílusát, de nem akarom veszélybe sodorni az olvasók szemkörnyéki egészségét.

– Figyelj ide, Circus vagy hogy is hívnak – mondta a kis hang, majd oldalba bökött – én vagyok a lelkiismereted. Épp sziesztáztam a nagy üres űrben, de a kedvedért még az alvást is abbahagyom.

Bár a nevemet ő se találta el, éreztem hogy mégis ő az én lelkiismeretem.Talán mert annyira nem hasonlított rám.

– Nézd Citrus vagy Citrom vagy mi is a neved, azt akarom mondani hogy vissza kéne adnod az erkölcstelenül szerzett pénzt. Szegény bérgyilkos-cipőkészítő fiú mihez kezd majd nélküle.  Még a végén csinálnia kell egy cipőt, ami igazán nagyon nehéz és megerőltető feladat, főleg egy cipőkészítőnek. Ezt igazán átérezhetnéd még te is.

Itt szünetet tartott. Azt hiszem felfújhatta a tüdejét vagy valami hasonló.

– Citrikém, add vissza az erkölcstelenül szerzett értékeid!

Ekkor felébredtem. Ez szerencsés volt, mert már el akartam volna kezdeni üldözni a lelkiismeretemet egy seprűvel.

A zsebeim üresek voltak. Eltűnt a pénz, az aranyszegélyű zsebkendőm és még a négy, nem tradicionálisan szabályos ász is. Nálam naívabb lelkek a sarokban ülő vigyorgó zsebtolvaj-pásztorfiúra gyanakodtak volna, de én voltam olyan bölcs, hogy az egészet a szemét lelkiismeretem számlájára írjam.

De hát legyen meg, aminek lennie kell. A legbelsőnél eggyel külsőbb lényem parancsát nem utasíthattam volna el komoly következmények nélkül. Elhatároztam, hogy megtérek és romantikus lélek válik belőlem. Szerelmes leszek egy bájos leányba, kinek lelke üde, mint a forrásvíz és kinek pénztárcája majd’ felfeslik a mélyén rejlő kincsektől.

Évekig kerestem, és közben sokszor vezettek félre a belső sugallataim. Ezért van a mai szerencsés napig tizenhét feleségem.

De a legbelsőnél eggyel külsőbb lényem parancsa mindig tiszta volt, mint egy kevéssé koszos kristály. Keressek tovább! (S akkor már vigyem a pénzt is. Jól jöhet az, amikor az embernek fontosabb dolgokra kell koncentrálnia.) Tudtam, hogy csak ennek az elvnek követésével juthatok el önmagamhoz, ehhez a legbelsőnél is negyvenöttel belsőbb lényhez.

Végül ez meg is történt. Találkoztam az igazival. Szőke haja akár megannyi aranyfonál, két szeme akár durvára csiszolt gyémántok. Majdnem annyira szerettem, mint önmagamat. S jó okkal hiszem, hogy ő is így vélekedett rólam. Ám mégse lehetett az egészből semmi. Elvesztette az összes pénzét. Ugyanabban a pillanatban – másodpercre pontosan! – ahogy ezt megtudtam, hirtelen villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy akit a szerelmemnek véltem, valójában csupán egy elviselhetetlen perszóna. Micsoda szörnyű véletlen, mekkora jószándékú tévedés a részemről! Hogy zokogott emiatt a a legbelső lényem, miközben külső emberi borításom azt a gyémántot nézegette, amit a szobájából vettem el, hogy legyen miről emlékeznem rá!

Szerelmünk rövid volt, de heves. Egy este megfogtam a kezét és érdeklődtem a részvényei lejárati ideje iránt.

De az után a szörnyű trauma után, amit a szakításunk jelentett, rájöttem az élet legmélyebb bölcsességére. Elértem a nirvánát, a megvilágosodást, meg minden hasonlót.

Sajnos, ezt a bölcsességet nem lehet szavakba önteni. Keresse meg mindenki magának, a legbelső sugallatait követve.

Vége (Sajnos)