Poli


Mégis Néhány Vers

Fehér Hollók


Holtunkig

Voltunk mi:

Madarai a tollnak,

(És fehér hollók voltak.)

Örömei a napnak,

Kövei a pataknak,

És két gyönge kártyalap,

Melyek egymást tartanak

A várba’.

Hiába?

Az összegyűrt lepdőbe sírt arc-nyomok,

És egy kitárt mellkas melyben egy szív dobog.

 

Holtunking

Voltunk mi:

Tényeknek másítói,

Fájdalmak áhítói,

Szerelemnek hívői,

Nagy-súlyoknak vivői,

Félelemnek járműve.

Száguldoztunk, száműzve

Az igazat.

Mi maradt?

 

Az egymásnak ruhájára sírt arc-nyomok.

A kitárt szívek. A meghasadt mellkasok.

 

Holtunkig

Voltunk mi:

Szabadsága a láncnak,

Elfojtása a vágynak,

Mosolyai a kínnak,

Feszülése az ínnak,

Elrejtése titkoknak,

Ízeknek és hangoknak

Egyaránt.

Maradt más…?

 

Az összegyűrt lepdőbe sírt arc-nyomok,

És a kitárt mellkas halott szívvel dobog.

 

Elszabott tél


Ez egy megcsonkított év,

Ez egy kihaltabb táj.

Még ránézni is fáj.

Ez egy jól elszabott tél!

 

Víg tavasz rügyelni fél.

Cifra nyomorúság,

Cián savanyúság.

Ez egy jól elszabott tél!

 

Tejfölös, fehér az ég,

Még decemberi hó hull,

Mikor már Február lódul.

Ez egy jól elszabott tél!

 

Beteg és fagyott a nép,

Kéjes, éhes nőre

Tekint s gyöngyöz bőre.

Ez egy jól elszabott tél!

 

De ha meguntad, s változni kész vagy már,

Ha neked táj a fájdalom,

– Ahol nem él bánatom -,

Ha keserű már a sanyarú lét,

Ha nem nyelnéd tovább a savanyú lét,

Ha színre vágysz és nem a hóra,

Ha fürdenél már a fagyos tóba,

Ha nőkre vetnéd inkább magad

És magasról szarod le a havat,

Akkor erős, pórázát tépő tavasz vár.

 

Ajándék

 

Papírok ürességét,

Ingeknek tisztességét,

Hópelyhek ridegségét,

Ősz hajak fényességét,

Blanc de Noir ízességét,

Felhők érinthetetlenségét

Megszégyenítő, fehér térben üldögél.

A hűvös, fehér köveken ülve, hüldögél.

Szemét hol a fehér papírra, hol saját fehér ingére veti,

Hol pedig az ég szeszélyes fehér vándorait követi.

Hol ősz hajába túr,

Hol a fejbőr már az úr.

De a kitérők között előre mered és néz.

Hamvasbőrű, múzsaszerű hölgyet igéz.

Aki rá se ránt, jobbra-balra csacsog és felé se fordul,

Sőt mikor észre veszi, az ősz férfi tekintetét kerüli, orvul.

A társaság miben e hölgy tölti idejét,

Biztos már abban, hogy a férfi ide néz.

S tudják már azt is, mélyen belül, hogy az ilyet kerülni kell,

Gyanítják, hogy perverz, pedofil, leginkább állat, nem ember.

A férfi, unos-úntalan,

Bámúlja szűntelen,

A szőke copfokat,

A hamvas combokat.

 

Nagy arra a mozgolódás,

Csoportban a forgolódás.

Indulnak lassan, pakolnak, elmennek örökre,

És az ősz férfi –jobb híján- itt marad önökre.

De mikor mindenki eltűnőben,

Az ősz ember megbűvölten

Táskájába nyúl és csúnyán csomagolt ajándékot vesz elő,

A lányhoz siet. Megragadja vékony csuklóját – hatalmas erő –

És óriási kék szemivel farkas-szemet néz.

A férfi gyomrába csapódik egy idegen kéz,

A földre zuhanva görcsöl.

Levegő híján a földről

Feltápászkodni nem tud,

És az édes lány ott fut,

Ott fut, már messze, a múzeum kertjén kívül szalad Eszter.

A férfi mellett, a csomagon felirat: „Lányomnak, szeretettel.”

 

Tavasz

 

Ma mikor felkeltem, már tavasz volt.

Levettem ujjamat a ravaszról.

Szépség, erő, életkedvek

Ocsmány módon környékeztek.

Űztek-fűztek, édesgettek.

 

Ma mikor felkeltem, már más voltál.

Pont mint a többi ember, láttam már.

Kerülöd már a magányt is.

Szórakoztok majd halálig,

Ez a vers rettentő banális

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár