Molnár Dávid Márk új novellája

Variációk Cinkére

 

Annának

A novellában Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért c. verse idéződik meg.

 

 

1.

„Vannak egy állatnak, céljai, tervei, érzései vagy félelmei? Lehet egy állat önfeláldozó, hősies vagy vakmerő? Vagy egyáltalán mi különbözteti meg az embereket az állatoktól? Az önzés? A hazugságoktól roskadozó polcok? Az ellustultság?” – Ilyen kérdéseken rágódtam épp a vonat ablakán kibámulva, mikor pásztázó szemem pupilláit egy közeledő cinke kényszerítette szélsebes tágulásra.

            Pedig a pályaudvar kínos méregetését sem önszántamból tettem. Egyszerűen rémes útitársaim külleme miatt voltam kénytelen kifelé bámulni. Mindenekelőtt ott volt a rózsaszínbe öltöztetett Sus scrofa háziasított formája, azaz egy disznó. Frissen melírozott hajából párolgott a festék, ugyanis az erős nyári napsütés megizzasztotta a hölgy fejbőrét és feloldotta a festéket, ami rögvest párolgásba kezdett. Arcán is repedezni látszott a festék. Habár nem volt túlsminkelve, azért elég idegesítően nézett ki.  Az apró orrán elhelyezkedő hatalmas lyukak pedig még inkább a házisertés képét idézték elő az ember agyában. Erősen kihúzott szemének sugarát a mellkasomon felejtve, száját apró „O”-ra tárva játszotta az agyhalottat. Lélegzetvételeivel a nedves, szájfényes ajkai közti nyálbuborék méretét csökkentette, vagy éppen növelte. Körmeit pirosra festette még valamikor régen, amikor sugallni szerette volna elragadó és mindenekfelett erotikus kisugárzását. Ez a festék azonban az idő előrehaladtával nem jött le a hölgy körmeiről. Se lábáról, se kezéről. A vörös körömfesték elmúlását, feloldódását a semmiben egy disznóölés idejére tudtam tenni, amikoris Margit néni, bizonyosan a körömpörkölt elkészítése előtt, feloldja a vörös körmöket egy vödör acetonban. Miss Röfi tehát húsos testével, ízléses, feszülős, leopárdmintás nadrágjában és divatos, rózsaszín szandálkájában szinte mozdulatlanul, a székbe süppedve ült és várta a vonat indulását, mint mindenki más.

            Másik kedves utastársam – aki legalább annyira oka volt annak, hogy nem mertem előre nézni – egy férfi volt. Vagy inkább fiú? (A férfit elvethetjük, a kérdőjelet viszont megtarthatjuk.) Egy fiú? Kérdésünk jogos lehet, ha csak a csillogó fülbevalóját, briliáns nyakláncát, erősen szoláriumozott testét és epilált (?) lábát vesszük górcső alá. Azonban tény, hogy ezek mellett kifejezetten erős volt és kopasz. Az is problémát okozott, hogy öltözéke is majdnem megegyezett Miss Röfiével. De leginkább az bosszantott, hogy hasonló arc kifejezéssel, elgondolkodva, tekintetét ő is mellkasomon felejtette. Egyébként amikor ez a két ember nem engem bámult, olyat tettek, ami még inkább arra késztetett, hogy arcomat az ablaknak nyomva keressek érdekes dolgokat a pályaudvaron. Csókolóztak. Nem részletezem.

            Mellettem egy anyuka ült a gyermekével. Olyan anyuka, aki kebleire kötve hordja a porontyát még akkor is, amikor biciklizik vagy vezet. Olyan anyuka, aki valószínűleg inkább tekinthető csimpánznak vagy valami hasonlónak. De akkor épp az ölében üldögélt lánya és rettentően sírt. Hangosan bömbölt. Talán ő is a szemben ülő pár látványától szontyolodott el ennyire, vagy már unta csimpánz anyja közelségét. De az is lehet, hogy megérezte előre Helga szomorú sorsát.

            A kérdések, amiken rágódtam, amiket emésztgettem és végtermékként semmit sem kaptam, egy tegnapi National Geographicos műsor miatt merültek fel bennem. Miközben otthon, egyedül a kis panellakásom egyetlen apró szobájában tengtem és lengtem. Szóval így jutott eszembe ez a rengeteg kérdés újra, de a kék kobakú, sárga hasú Csoda megjelenése után túlléptem a kérdéseken, és ámulva figyeltem, ahogy közeledik. A pupilláim tágulása talán a hirtelen szerelembe esés miatt történt. Ahogy a kék, végtelen égből elővált, mint a megváltó közeledett felém. Heves szárnycsapkodásai – felgyorsult pulzusom miatt – lelassultak. Óvatosan érintette a levegőt. Csodás állat a cinke. Azok a hófehér arcfoltok, a sárgán izzó begy, a kékes-fekete, kitárt szárnyak, a vékony de erős lábak. Erős, hegyes csőrével talán még mosolygott is, nem tudtam egészen jól kivenni. Egy mennyei állat. Egy állat, aki nem próbál megfelelni a divatnak, nincsenek felesleges önálló, önérvényesítő gondolatai, csupán repül, szárnyal az égen. És mos, ez a cinke rám bízta a titkát. Hogy Ő mindenek felett áll és Boldog. Rájöttem, hogy Ő az a fajta nő, akibe első látásra beleszeretek,  ezért elneveztem magamban Helgának. Germán eredetű név és jelentése: egészséges, boldog. Soha nem éreztem magam jobban, mint ott ülve, a vonat indulására várva, de aztán…

            A vérembe került adrenalin miatt oly lassan közeledő Helga, egyre közelebb és közelebb repült a vonathoz. A cinke, kis mérete ellenére, tekintélyt parancsolóan közeledett. Lassan szentsége olyan hatással lett rám, hogy kerültem tekintetét. De ahogy éreztem közeledését, arcomon nőtt a mosoly. Helga közeledett, a mosoly nőtt. Éreztem, hogy valami szent, valami egészen magasztos lény Ő. Mélységes nyugalommal szállt le a vonat ablakán elhelyezett külső gumigyűrűre, ami az ablakot tartotta a helyén, az esőt, levegőt meg a vonaton kívül. Pompás karmaival megragadta a gumiszegélyt és megpihent.

            Aztán a vonat lassan mozgásba lendült és Helga még mindig az ablak szegélyébe kapaszkodott. A vonat gyorsított, Helga tűrte. A vonat még gyorsabban zakatolt, Helga nem mozdult, nem repült el, nem hagyta el a vonatot. Közölni akart valamit. Sugallni akart valamit. Éreztem, egyenesen a szemembe néz. Éreztem, hogy kialakul köztünk a kommunikáció. Beleborsózott a hátam. Tekintete megbabonázott és olvasni kezdtem csőréről a szavakat: „Kedves Idegen! Azért vagyok most itt, azért szálltam ide az ablakhoz, hogy felnyissam a szemed. Megértem, hogy úgy gondolod, hogy az emberek gyarlók és buták, de kérlek, vedd tudomásul, hogy Te magad is Embernek születtél. Fogadd el és szeresd Embertársaidat.  Én, Helga, a Te cinkéd is ezt teszem” – itt egy kisebb részt nem tudtam leolvasni csőréről. De mondandóját így fejezte be: – „Szeresd Istent és az ő teremtményeit!” – Majd elkapta tekintetét. Láttam, hogy egy könnycsepp jelenik meg szeme sarkában és a következő pillanatban elengedte karmaival a gumit. Elengedte karmaival a vonatablak gumikeretét és a hatalmas menetszél – amivel eddig bátran dacolt – a sínekhez vágta Helga gyenge testét.

            Felpattantam ülésemből és teli torokkal kiáltottam nevét. Kezeim az üvegre tapadtak, azonnal megtelt könnyekkel a szemem, és elvesztettem az eszméletemet.

2.

            Akkor már, lassan egy hete késett a menzeszem. Nagyon zaklatott voltam. Sanyinak nem szóltam egy szót se az egészről. Judittal meg Petrával vettünk egy tesztet, de nem mertem rápisilni csomó ideig, aztán azt jelezte, hogy gáz van, aztán mentem a nőgyógyászomhoz és tessék, terhes vagyok. Két lánnyal. Ikrek. A Tomival meg már hónapok óta nem beszéltem. Otthagytam a szarban szegény srácot és furdalt a lelkiismeret. Lehet, hogy nem is bánja, hogy nem kerestem, pedig rohadtul hiányzik, közben a Sanyi meg néha olyan taplón viselkedett és az egésznek a tetejében anyámról kiderült, hogy rákos. Rákos a sok bagó miatt. Meg ugye az is zavart, hogy én is bagózom, mert az anyám meg az a fasz apám ilyen hülye hájasra csináltak. Így fogadja el magát bárki. Ettől meg persze szétcsesz az ideg és persze, hogy bagózom, aztán majd rákos leszek. Ettől nagyon félek. Nem akarok rákos lenni. Most is ez van, meg akkor is pont ilyeneken gondolkodtam, amikor az a madárka oda szállt a vonat ablakára.

            Olyan nyugtató hatású volt, mint a citromfű vagy a valeriána. Ja igen, amúgy herbológia, növényorvosi mesterképzési szak. Szóval megjelent a madárka. Nagyon aranyos volt, ahogy ott kapaszkodott, és rettenetesen idegesített, hogy a Sanyi nem vette észre. Bezzeg az a pasi, aki szembe ült velünk. Egyszerűen megbabonázta a madár. Kicsit nevetséges volt a srác, ahogy rátapadt az ablaküvegre és próbált kapcsolatba lépni a madárral. Mintha csak magamat láttam volna, meg az apámat. De aztán valahogy én is belemerültem a madárkába. Csak néztem, ahogy ide-oda tipeg azon a gumiszegélyen és azon gondolkoztam miért jöhetett ide.

            Először az jutott eszembe, hogy rákos. Mert ugye ez járt legfőképp az eszemben. Megtudta, hogy rákos és csak hónapjai vannak hátra – mint az anyámnak – és kitalálta, hogy csinál még valamit utoljára. Valamit, amit soha nem mert megcsinálni. Ellenállni a menetszélnek. Ahogy erről gondolkodtam, szépen lassan elindult a vonat, és ahogy ment, a kis madár erősen tartotta magát. Kegyetlen konoksággal kapaszkodott karmaival a karimába. Szurkoltam neki, hogy le ne essen. Nagyon féltettem a kis madarat. Ott, ahogy izgultam érte, elneveztem Ildikónak, mert így hívják az anyámat is. Német név, és a jelentése harcos.

            Bátran kapaszkodott, hiába tépte a menetszél iszonyatosan, le se szarta, csak egy cél lebegett Ildi szeme előtt. Megtenni, amit nem tettünk meg. Átélni, amit nem éltünk át. Csak erre gondolt, szinte biztos vagyok benne. Nem akart mást, csak élvezni a hátra lévő életét, hiszen olyan rövid az életünk és ki tudja, mibe halunk majd meg. Mentem volna én is. Szívesen felkapaszkodtam volna a vonat oldalára és csak kiabáltam volna, hogy: – A kurva anyátok! Kövér vagyok és bunkó, de van eszem, és szeretem az anyámat! – Csak kiabáltam volna hangosan, ott Ildi mellett, csak tépett volna engem is a menetszél, csak éreztem volna én is,  amit ő. Csodálva és megszállottan néztem Ildire. Ildikóra. Az életért vívott harc Istennőjére.

            De nem tartott sokáig a hevességem. A madarat egyszer csak letépte a menetszél a gumipárkányról és erősen a földhöz csapta. Ahogy az embert a sorsa. Elállt a lélegzetem, anyámra gondoltam, és hirtelen veszélyben éreztem magam. Elfogyott a levegő, szédültem és émelyegtem. A szemben ülő pasi aztán felpattant, talán látta rajtam, hogy rosszul vagyok és segíteni akart, nem tudom, mert akkor már elájultam.

 

3.

Téged az élet,

engem az a kicseszett véreb

nem hagy élni.

 

De nincs miért félni,

amíg a Sanyit, meg a Tomit,

ezt a menőt, meg a nyomit,

hagyod itt élni.

 

A srácok,

az arcok,

úgy vívják a harcot,

sose nem kapsz itt sanszot.

 

Mert mi igenis, szétrugjuk a seggedet!

Mert mi igenis, nem vágjuk mi az az esperes(?)!

 

Te meg, te csicska,

Okoskudsz,

oszt nyílik a bicska.

Jobb ha most futsz!

            Én őszintén megmondom, hogy ezt a szöveget akkor és ott írtam a vonaton. Ott ültem és tudtam, hogy a barátnőm terhes, ráadásul ikrekkel. És neki meg ez a dolog terhes, és nem fogja elmondani nekem. És hogy majd, ha óriási a para, csak akkor mondja el. 27 vagyok, kilátástalan, és a családom férfi ágán 30 évesen halnak az emberek. Ez eléggé bosszantó, szóval ezen gondolkoztam, meg mondom, közben írtam ezt a szöveget, amikor jött az a cinege és ott leszállt az ablaknál.

            Ahogy ott ültem és az eddig bambult fasziról átbambultam a cinegére, valami nagyon szép, természetes érzés fogott meg, azt hiszem. Aztán a cinege után egyből a szemben ülő kislányra bambultam. Arra gondoltam, hogy pár hónap, és nekem is lehet két, ennyi idős kislányom, akár. Nehéz volt ezt az egészet hova tenni. Ki tudja, meddig vigyázhatok rájuk? Meddig nyújthatok nekik szeretetet? Meddig számíthatnak rám? Három évig? Négy évig? De ott és akkor, én őszintén megmondom, hogy elindult bennem valami. Megéreztem valamit, talán a felelősséget. Talán valami mást. Életemben először éreztem azt, hogy a gyerek nem egy súly, nem egy nehezék, amit rákötnek a bokámra és akkor aztán „azzal szaladj fel a Kilimandzsáróra, ha tudsz”. Akkor, ott úgy éreztem, hogy a gyerek egy áldás. Lehet – miért ne lehetne – áldás. A mosoly, a sok szeretet, egy tiszta élet, egy tiszta sors. Csak azt kívántam, hogy legyen majd, aki szereti a gyerekeimet, ha már megdöglök.  Aztán egy nyugodt, szelíd dallamot hallottam meg, ütemet, valahol a rengeteg gondolatom felett. Ott zúgott egy bass-sample, de minőségi fajta. És akkor lassan összeállt bennem valami új, valami más, mint az eddigi szövegek.

Fák, csillagok, állatok és kövek 
szeressétek a gyermekeimet. 
Ha messze voltak tőlem, azalatt 
eddig is rátok bíztam sorsukat. 
Énhozzám mindig csak jók voltatok, 
szeressétek őket, ha meghalok. 
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, 
szeressétek a gyermekeimet. 
Te, homokos, köves, aszfaltos út, 
vezesd okosan a lányt, a fiút. 
Csókold helyettem, szél, az arcukat, 
fű, kő, légy párna a fejük alatt. 
Kínáld őket gyümölccsel, almafa, 
tanítsd őket csillagos éjszaka. 
Tanítsd, melengesd te is, drága nap, 
csempészd zsebükbe titkos aranyad. 
S ti mind, élő és holt anyagok, 
tanítsátok őket, felhők, sasok, 
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák, 
vigyázz reájuk, hatalmas világ. 
Az ember gonosz, benne nem bízom, 
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. 
Igaz rokon, hozzátok fordulok, 
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; 
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek: 
szeressétek, akiket szeretek.

Úgy éreztem, hogy ezt nem is én írtam. Mintha valaki más, vagy valami más írta volna és sugallta volna aztán nekem. A cinegét néztem. Talán Ő volt. Ott kapaszkodott és ellenállt a viszonyoknak. Kitartott, amíg kitarthatott, amíg bírta, addig lehetett rá számítani, nem foglalkozott azzal, mennyit él, csupán tette, amit tennie kellett. Kapaszkodott. Kapaszkodott és tartotta magát. Ahogy én is tartom magam, ahogy nekem is tartanom kell majd azt a plusz két gyönyörűséget. Akkor és ott, tudtam, hogy elég erős leszek. Hogy nem lesz baj. Az a kis cinege meggyőzött. Én elhittem neki, hogy képes leszek felnevelni őket. A két kislányom. Gondolkoztam a neveken, hogy mi lesz majd a kislányok neve, de nem jutott eszembe semmi. Aztán a cinege nevén gondolkoztam, vajon, hogy hívhatják? Tomi? Domi? Peti? Vagy Lőrinc? Fogalmam se volt. Eljátszogattam a nevekkel egy kicsit.

Tomi, Domi, Peti?

Vagy Lőrinc?

Nem, nem, nem a név teszi.

Nem, a név nem a fő kincs.

Itt más az, ami érték,

Ez az élet, nem az Önök-kérték.

            Ez, mondjuk, meg… megint felettébb rossz lett, ahhoz képest, amit az előbb sugallatként kaptam. Akkor már teljesen megbizonyosodtam abban, hogy azt nem is én írtam, hanem a cinege. Odaszállt az a madár, azért, hogy írjak valami igazán ütőset. Valamit, ami odabasz és sokatmondó. A cinege írta azt a verset. Elneveztem Lőrincnek. Latin eredetű név. Babérkoszorúval díszített. Vagy valami ilyesmi. Lőrinc írta ezt a verset, azért hogy legyen egy jó számom, amit kiadhatok, amivel híres leszek, meggazdagszom és eltarthatom a lányaimat. Egész életükben nem lesz semmi problémájuk, annyit fogok ezzel a számmal keresni három év alatt. Három év…

Aztán a kis cinege leesett az ablakról, hiszen gyorsan ment a vonat. Jól telibe kapta a földet, szegény. Nagyon sajnáltam. Arra gondoltam, hogy talán Lőrinc csak azért élt, azért született, hogy engem híressé tegyen. Csak aztán jött a felfordulás. A csávó, aki szembe ült, felpattant és kiáltozott, aztán elájult, visszadőlt a székére. Aztán láttam, hogy a Betti is elájul mellettem. Hát megpacskoltam kicsit az arcát, hogy térjen magához.

 

FIN