Újoncaink bemutatkoznak

Csikós Luca: Szösszenetek 1.

– Már csak egy óra – mondogattam magamban és beléptem az elsősök osztálytermébe. A gyerekek izgatottak voltak. Megígértem nekik, hogy ma festeni fogunk, annyit nyaggattak vele. Beni és Zoli a sarokban kardoztak az ecseteikkel felborítva ezzel több tubus festéket. A többiek körülöttük álltak, biztatták őket. Odamentem a táblához, és felkapcsoltam a villanyt. Akkor vettem észre, hogy valaki ül a hátsó padok egyikében. Hát persze, Dávid. Ő csak most félévkor jött, azért nem ismertem fel először. Más, mint a többi gyerek. Ő autista.
– Ha nem maradtok csendben,megint hajtogatni fogunk! – mondtam fenyegetően. Síri csend lett. A harcos kedvű fiúk megadóan engedték le fegyvereiket, és mindenki a helyére került. Megkezdődött az alkotás. A legnagyobb népszerűségnek a felhő és szívecske formák örvendtek. Már ha a krumpli formákat felhőnek és szívecskének lehet nevezni. De nem akartam elrontani a gyerekek kedvét, ezért lelkesen dicsértem műveiket. Dávid napocskákat festett. Nem egyet, telerajzolta velük az egész papírt.
– Milyen színűre fessem? – kérdezte. A sárgára mutattam, de megrázta a fejét. Nem erőltettem. Pár hete volt egy nagy dühkitörése. Az anyukája nem jött érte időben, ami teljesen kiborította. Az igazság szerint nem tudom, hogyan kell foglalkozni az autista gyerekekkel. Tanultam róla még a tanítóképzőn, de gyakorlatban az egész más. A könyvekben le vannak írva a lehetséges szituációk és hozzá a megoldások is. Hát Dávidnál csak az az egy kiszámítható, hogy teljesen kiszámíthatatlan.
   Öt perc múlva csengetnek. Sietnem kell,találkozót beszéltem meg az egyik barátnőmmel. A gyerekek lassabbak, mint általában.
– Gyorsan, mossátok ki az ecseteket, a festményeket tegyétek ki a radiátorra! – próbálom túlkiabálni a hangzavart, közben aggódva az órát figyelem. Mindenki követi az utasításaimat Dávid kivételével. Kicsit dühösen a háta mögé lépek. Nem vesz észre, annyira belemerül a festésbe. Színeket kever és folyamatosan rázza a fejét. Hirtelen mozdulatlanná dermed. Meredten néz maga elé és elmosolyodik. A válla fölött ránézek a lapjára. Kíváncsi vagyok, mi lelkesítette fel ennyire. A legtöbb napocskát kifestette. Ilyen szín nincs a festékek között. Sokkal szebb, mint az a sárga, amit mutattam neki.
– Dávid, vége az órának! – bököm meg gyengéden a vállát. Hátrafordul, szemrehányón mutatja félig kész festményét.
– A művészetet nem lehet siettetni! – mondja nyugodt, komoly hangon. Olyan érzésem van, mintha egy felnőtt beszélne hozzám. A csengő megszólal. Dávid visszafordul a padjához, és tovább fest. A nadrágzsebembe nyúlok, a mobilomat keresem. Lemondom a találkozót. Dávidnak igaza van. A művészetet nem lehet siettetni…

 

 

Kelen Zsófi: Csöngetnek

 

Valami megcsörren. Ijedten felriadok. Elaludtam volna? Nem, az nem lehet, hiszen még sötét van kint. De akkor mi volt ez? Ránézek az órára: 04:02. De hát még csak hajnal van. Körbenézek a sötétben, s megremegek. Hirtelen derengeni kezdenek a képek, s félelem fog el. Most már tudom. Csak álmodtam. Rosszat álmodtam, és az óra is csak az én fejemben csilingelt. Nincs baj, nincs itt rajtam kívül senki, nyugodtan visszaaludhatok. Hiszen csak álom volt. Egy nagyon rossz álom. Visszafekszem a párnámra, elfordulok és megpróbálok aludni. Hirtelen megint elfog a félelem: valaki van a szobában. Felkelek, felkapcsolom a lámpát, körbejárok, sehol senki. Hát persze, hogy nincs senki. Mégis mit képzeltem?
De már nem fekszem vissza. Felkapcsolom a villanyt és bekapcsolom a rádiót, hadd beszéljen. De nem segít. Hirtelen özönleni kezdenek fejemben a képek: valami tér, egy óriási világos tér.  Egy autó. És egy ember száll ki az autóból. Nagyon félek az embertől. Valamit tett valakivel, de nem emlékszem kivel. Újra átélem, hogy futok az ember elől, nehogy engem is bántson… megborzongok. Megpróbálok másra gondolni, de nem megy. Kimegyek a konyhába és főzök egy teát, de közben minduntalan hátra tekingetek. Ajtó nyikordul. Ijedtemben elejtem a teáskannát, de csak anyukám az. Felébresztettem a kopogásommal, de nem bánom, megkönnyebbülés fog el.
Álmosan jön ki a szobából mérges arckifejezéssel. Amint meglátom, megremegek. Ő az. Őt bántotta az ijesztő ember. Újfent félelem fog el, bár közben tudom, hogy hülyeség, hiszen csak képzeletem szüleménye, nem fog megtörténni. Lelki szemeim előtt felvillan a kép, amint a kocsiba rakják és elviszik, sehogy sem tudok, nem tudok szabadulni tőle. Kétségbeesetten átkarolom, és sírni kezdek. Anyukám nem érti. Idegesen mondja, hogy feküdjek vissza, holnap már emlékezni sem fogok az álomra. Megfogadom a tanácsát és visszamegyek. Lekapcsolom a lámpát, visszafekszem, és görcsösen próbálok valami másra gondolni.
Kiskoromban is sokat álmodtam rosszat. De olyankor anyukám mellém ült és elkezdte mesélni az álmot…, csak új befejezéssel. Ez az, ezt kéne nekem is csinálnom. Nem muszáj anyukámnak haldokolnia, nem muszáj annak az embernek gonosznak lennie… Erőt veszek magamon és megpróbálom visszaidézni álmom részeit. Aztán megpróbálom átírni őket.  Megpróbálom máshogy értelmezni az álmom… és hirtelen megkönnyebbülök. Egy óra megcsörren, de én akkor már mélyen alszom halvány mosollyal az arcomon…