Szigeti Bálint novellája

 

Londonra nehéz bársony palástját ráhúzta az éjszaka, a levegő fülledt volt és büdös, mint általában. Az Oxford Streeten nyüzsögtek a turisták, itt is – ott is kattanások hallatszottak, villanások látszódtak. A helyiek mostanra nyugovóra tértek, vagy bárokban itták el a maradék eszük és pénzük. A széles úton hosszú sorokban álltak az autók egy útépítés miatt. A zsúfolt járdán egy férfi lépkedett. Szeme alatt hatalmas karikák sötétlettek, hajában ősz szálak csillogtak. Görnyedten botladozott tettének súlya alatt. Hatvan évesnek nézett ki, holott nem volt még negyven sem.

Megállt egy büfénél és vett egy üveg kólát, habár maga sem tudta, hogy miért. Aprója nem volt, így egy százeurós bankjeggyel fizetett. Mikor a büfés a visszajárót kezdte számolni, intett, hogy nem szükséges. –Neki már úgy is mindegy – gondolta. Elvette a kólát, és az árus hálálkodását meg sem hallva tovább sétált.

Elhaladt egy hatalmas áruház előtt, melynek színes emblémája úgy vonzotta az embereket, mint egy színpompás virág a méheket. Benézve a kirakaton látta, ahogy piros műanyag kosarukkal rohangálva a polcok között órákat töltenek el, hogy megvegyék, amire nincs szükségük, és a hasznos dolgokat a polcokon hagyják.

Elfordította tekintetét a látványtól és tovább sétált. Hirtelen úgy érezte, mintha követnék, hátranézett és ebben a pillanatban az érzelmek gátja átszakadt.

Körülötte lelassult a világ, arcokat látott maga előtt. Arcokat, melyek nem tartoztak a tömegbe – már csak emlékek voltak. Meg szerette volna őket érinteni, érezni szerette volna arcuk forróságát a tenyerén. Kezével előre nyúlt, de az illúzió eltűnt.

Ott maradt egyedül a rideg világban barátok, segítség és támasz nélkül. Ott állt némán. A kirakat üvegén kirajzolódott forró lehellete. Szemében könny csillogott.

A tömeg magával ragadta és elsodorta, mint erős áradat a fuldoklót. Vitte-vitte egyre közelebb célja felé. A távolban feltűnt egy metrómegálló. Úgy állt ott, mint szárazföld a végtelen vízen. Legalább is ő így látta, mint egyetlen menedéket, fogódzót az őrületben.

Elvált a turisták népes csoportjától és lefelé vette az útját. Lépteit visszhangozták a rideg falak. Egy hűvös, áporodott levegőjű, félhomályos folyosóra lépett be, melynek végén ott volt a megoldás.

Tett egy lépést. Abban a pillanatban újra előtörtek zavarodott agyából az emlékek. Szeme fátyolossá vált, hideg veríték csordult le az arcán. Már nem látta az állomást, nem hallotta a fentről jövő vidám hangokat. Képzelt alakokat látott, melyek beszéltek hozzá, buzdították, vagy épp ellenezték a döntését. Felesége puha, de jéghideg csókot lehelt az arcára és közben mosolygott. Tedd meg – mondta.- Csatlakozz hozzánk.

Ebben a pillanatban egy kislány képe is felvillant, képzeletében mindkettőjüket gyönyörűnek látta, másnak, mint ahogy a való életben léteztek. Tett még egy lépést.

A kép változott. Előtte egy hatalmas emelvény mögött egy feketébe öltözött, kövér, ősz hajú ember ült. Balján és jobbján ügyvédek, bírák ültek. A kényelmetlen fapadon ülve rettegve várt az ítéletre. A bíró marka a kalapács körül összeszorul, mint hallálraítélt nyakán a kötél. Szája lassan halvány mosolyra húzódik, majd kinyílik, ajkai feltárják a hegyes fogakat, amik készek áldozatukba marni, szeme vörössé válik, nyelve kinyúlik és körbefonja őt, fojtogatja. Szavai dübörögtek a képzelt térben: A vádlott bűnös!!! Gyermekgyilkosságért életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélem!!! Bizonyos enyhítő körülmények miatt két nap haladékot kap!!! A kalapács lecsapott, apró darabokra törve a látomást. Vakon lépkedett fejét előre szegve, botladozva. Újabb emlékek.

A kórház linóleumfalú folyosóján áll, steril eszközök szaga száll a levegőben. Mellette épp egy hordágyat tolnak el, a rajta fekvő beteg ránéz, szemében tükröződik a halálfélelem. Hangos csikorgással távolodik. Hirtelen kinyílik a vele szemközti ajtó, egy orvos lép ki rajta, az arca gondterhelt és bánatot tükröz. Odalép hozzá, hosszú köpenye surrogva száll utána.

– Mr. Hughes a felesége tüdőrákos, az utolsó stádiumban van. Legfeljebb egy hónapja van hátra…

Teljes sötétség… Megbotlott és elesett, az orrából kiömlő vér körbefolyta száját, bekúszott az inge alá s vörösre festette azt.

Felemelte fejét, majd feltápászkodott és tovább indult.

Egyenesen besétált egy szülőszobába. Az ágy mellett megállt. Lenézett a koraszülött kislányra.

A kép eltűnt, ismét kitisztult a látása. Közvetlenül a vágány felett állt. Az alagút sötétjén egy sárga fénypászma fúrta magát keresztül, halk zakatolás hallatszott.

Eldöntik feleségével, hogy nem bírják tovább látni, ahogy a gyerek szenved. Este belopóznak a kórházba és kikapcsolják a lélegeztető gépet. Ismét a bírósági tárgyalás és két nappal azelőtt a felesége halála. Ismét feltűnt a nő, de immár arca falfehér volt és dermesztő hideget árasztott magából, kinyújtotta felé kezét… A fény egyre erősödött.

A zsúfolt és fényes állomás megdermedve nézte, ahogy egy férfi a metró elé lép arcán boldog mosollyal…