G. M. legújabb novellája J. A. bűvöletében
Helios In Heaven
(Shem Dubstep Remix)
Egér kalapálja a síneket és belezengnek a csapszegek, meghajolnak a vasívek és széttöredeznek a fa keresztaljak. Visszaferdülnek a sínekre tett érmék és újra mint érték léteznek. Elvágódnak a sín melletti póznák és újranőnek a kivágott fák. Felrobbannak a vezetékek, miközben szikrát vetnek szerte széjjel és madarak repülnek újra szabadon. Házak dőlnek össze és helyettük gaz nő. Csodálatos gaz, tele illattal és virágokkal, bogarakkal és állatokkal. Káosz uralkodik. Látom, hallom, érzékelem, benne élek, itt vagyok, fekszem. Az egér csak kalapál és kezében hatalmas az alabárd. Lesújt és újra. Tudat szakad és képek csúsznak egybe. Látomás. Mint hatalmas holló száll alá az ismeretlen. Köd ereszkedik és keverednek a színek. Elvesztem. Vízcsepp valahol. Szomjamat olthatná, így hát meg kell találnom, de karom, lábam nem mozdul. Fekszem. Csillagok. De szép ez az esti égbolt! Telis-tele izgalommal és megfejtetlen kínokkal. Tisztulnak a színek és sötétbe olvadnak. Körülöttem a hideg levegő lengedez. Kellemesen, mintha anya takarná gyermekét. Már csak pár lépés és újra magam vagyok, fejem tisztul, de szüntelen kóvályog.
Körülnézni is nehézkes, megmozdulni szinte lehetetlen. Nem emlékszem, hogy kerültem ide, de hallom a Balaton morajlását. Kezemmel köveket tudok kitapintani és szakaszonként faléceket. Fejem alatt kemény fémpárna. Túloldalt, lábamat is alátámasztja valami. Felettem a csillagos ég, amelyet vonalak vágnak darabokra. Kiszáradt a szám. Elmém zavaros és kusza. Valami csikorog, valami kattog. Fejem alatt vibrál a párna, de jólesik ez most amúgy is fájó fejemnek. Ekkor egy piros csík úszik tova jelezve, hogy hova tovább és én jobbra nézek. Mellettem egéranya tolta babakocsiban gyermekét és közben fejét cirógatta édesen.
De a babakocsi kereke hangosan reccsent és leestek a sínről mind a ketten. Erős szerkezete az ütést elnyelte és megvédte, mi benne ébredezett. De anyja már nem volt ennyire szerencsés és feje egy kövön esett szét. Piros vér folydogált. Kék. És az ajtónak rontottak. Emlékek ostromolták a tudat falát. Régen elfelejtett képek. Emberek és helyzetek fogtak fegyvert és üvöltötték „Bánd meg művedet!” „Soha!” Üvöltöttem a kutyáknak. Megharaptak, acsarogtak, csaholtak, nyüszítettek. Szenvedett az ég és szenvedett a világ. Valahonnan messziről dudaszó látszott, arany fényben tündökölt. Mosódtak a képek újra, színben úszott az egész galaxis. Én voltam az ura és meghatalmazottja. Irányítottam bolygókat, üstökösökkel kacérkodtam és belerúgtam a napba, de boldog sose lehettem. Egyedül voltam. Zöld, lila, fekete, énekeljük el azt, hogy vége. Nevettem, mert újabb emlékek csiklandoztak. Üres. Fejem azonban zsongott és kibírhatatlanul hangoskodott. Újabb ember emléke kúszott csendben fejembe és táncolta be magát lelkembe. De minden enyhül valamikor. És mint a gyorsvonat, úgy érkezett a gondolat, sín, remegés, dudaszó… vonat!
Kétségbeesetten próbálom megmozdítani a karomat, de nem, nem engedelmeskedik akaratomnak. Lábam is megtagadja s makacsul nekifeszül a síneknek. Tekintek balra, majd jobbra, már amennyire ez lehetséges, s végül homályosan fénypászmákat látok meg a távolban. Időbe telik, mire felfogom, ez történik itt és most, nem álmodom. Menekülésen gondolkodok, de végül agyam is cserbenhagy. Beletörődök. Itt a vég. Ahogy a vonat eleje, lassan, kínok közepette, átszeli koponyám rétegeit és kipasszírozza életnedveit. Piros tócsa folyik szét a köveken, és sikamlóssá teszi a fényes fémeket. Egy macska fog erre jönni és szájából egérfarok kilógni. Nevet majd rám és fújtat, gyűlölködve fogja törni csontjait és elernyed majd farka, lekókad.
Színek tündökölnek majd előttem s halál pillanatában, csendben gondolkodok majd, mindarról, mi elmúlik. Emberek, emlékek, az életem… Ismét hajlanak majd a pénzérmék és rendeződnek a sínek. Fák dőlnek, és újra póznák fogják tartani a feszes drótokat. Tovább robog majd a vonat, mintha semmi sem történt volna. Magával viszi majd halálnak hírét, mint szebb reményt. Talán jobb lesz így. Talán egyszerűbb. Talán az egésznek így kell majd végződnie. Le fogok mondani az életről. Döntöttem… ELÉG!
Az egér forog sírjában és öklendezik a macska. „Döntened kell! Tenéked ismeretlen, ki ott állsz a sötét fák alatt és engem figyelsz! Gondolkodsz, hogy felsegítesz, vagy inkább hagysz. Tudod, döntésed felelősséggel jár. De fogytán az időd, és jól gondold meg, mit cselekszel. Boldogságod és életed múlik rajta. Mindened…”