Lappangó szépség

Padam padam

 

Kajmánok szájából táplálkozunk, átugorjuk a Niagarát. Tűlevelek szakítják ingblúzod gombjait ketté, remegve menekszel egy sötét sarokba, ajtó mögé, szőnyeg alá árnyjátékozod magad.

Becsavarodik a világ, a közepén Síva egyenként fújja el a gyertyákat.

Zacskóban ülsz, cipzáras zacskó, behúzod, kihúzod, kattog, bazár-illatos vattacukor. Ettől lecsöppen, semmivé foszlik, csak színes egyveleg marad, ránézel, ránézek, visszakacsint, minden lesz. Egy csillagon ülsz már az egyik sugáron, Holdanyával társalogsz, nem egyhúrú bajsza csetten.

A százszorszép, a muskátli, a galagonyavirág… hogy át kell lyukasztani.

Elkalandoztam visszafele!

Repülünk egy porhüvelyben, mindenki ezt akarja, kikiabálunk az ablakán, hogy a kispárnára dobtuk a kötőféket. A tied rózsaszín. A bal.

Kámforszagot áraszt a füled botja, de siket már a rárivalláshoz. Nem, most nem vagyok éhes, madmazelle.

Végigcirógatod a hátam közepén a foltot, felkanyarintva csekélykén. Lezuhantunk azóta? Négyötöd.

Lassan cseppeg fülemből a rózsaszirom, nem emlékszem már, mikor tettük oda, pisszegésre int a házinéni.

Szemhatáron sík egyenesben hangtalan reppen föl, kúszik, loccsan ketté a betontömegen.

Az előbb rámpislogott a konnektor. Igazi indiai perselyszájú. Szagos egyveleg. Getto a tükörlabirintusban.

Kacsaúsztatóban lobog a hajunk, dörömbölő száraz csetepatét rendez, elrojtosodott húrú végtelen spirálmezőn. Mellette vérvörös ajkú titkok marják a kalandor lovát. Átesnek, nem tápászkodnak föl többé, csak meggyújtják, sistereg, különválnak a színek, teherautót pisilni hóba, hamuba. Összekenni az eget, ha már elég volt a nyár. Betörni, igába hajtani a fordulókat, kötőtűn keresztül szabadjára engedni az Istent kicsi mézkupacból, ha bele akart is ragadni a többibe, de későn terített meg.

Szavannákon vágtatunk tigris kardfogán mérget tolmácsolsz tovább kivágott nyelvű nimfák strasszos lábkörmei ékeskednek fel-alá, vérfoltban csillámlik az idő, aki elvérzett mellette toporog. Még fönt vagyunk, nem mondtam? Tovább…

Átsüvít az orrlyukunkon a szél, imbolyag. Malacperselyből szürcsölgetünk grogot, átitatjuk emlékekkel a mindennapi kergetőzést. Teherbíró úthengerből jobbára csak feleselgető aranyhalacska bukkan elő… sznobizmus. Cseppen az ég, koppan az ajtón, mi vagyunk. Sose szeretted. De megjöttünk, mert ennyi lesz és nem volt tovább. Jól utaztál?