Az utolsó novella

 

1.

 Cseresznyefán ülve
  Hamutál vagy az asztalon. Csikkek díszítik fejedet, ahogy rám nézel kedvesen, elbűvölőn. Gyűlöllek. Csak a parazsat pöckölöd a szívembe és forgatod a hamut a szélben. Nah igen, persze, gondolod, te ártatlan vagy. De már megszülettél, és ez épp elég ok, hogy ne legyél az. Egy dal jut rólad eszembe. Vagy inkább te a dalról. Gyűlöllek. Gyűlöllek, mint gyerek az anyját tizennyolc évesen.
– Te, hallod, gyere már le arról a kibaszott fáról, még a végén leesel! – Már megint szólítanak… Azért ezt a cigit még végigszívom… egyébként is. Mit foglalkozok én velük? Ők is csak téged szeretnek, mint mindenki. Mámorító érzés lehet, nemde? De azért most gyűlöllek. Gyűlöllek, mint a halak a vizet. És én is hal vagyok. Tátogok csak a világra, mint egy ma született bárány, ki hirtelen farkasok közt találja magát. Azt se tudja, mi az a farkas. Hát még én…
– Nem hallod, amit mondtam?! Azonnal gyere le! – Én ugyan semmit sem hallok. Fejemben a zene, szívemben meg a bánat. Még jó, hogy a nap süt. Itt amúgy sosem süt a nap. Az csak feletted süthet, hogy legyen hova nézni.
– Ha nem jössz le, én megyek fel és rángatlak le! – No azt megnézem, ahogy ez a zsírpöffeteg felmászik és az ormótlan karjaival kapálódzik az ágak után. Túl magas az emberi szomorúság. És minden ugyanolyan nélküled… Pedig mennyi mindent próbáltam ki, és sosem találtam benne a… közben kis híján leestem… tényleg felmászik értem, érthetetlen. De hát az emberi hülyeség sem alacsonyabb. Megvárom, amíg közelér, aztán leugrom. Erről is egy szám jut az eszembe. Azt még megkeresem, ennyit csak vár még a végzet is. Egyébként sokat gondolkodok mostanában. Persze semmi haszna, gondolom én, de azért reménykedni egy szebb fán is sokkal jobb mint azon, amelyik meghal.  Na de most már tényleg megyek. Érzem a lihegésének a bűzét a cipőtalpamon.
Innen fentről még szebb a kilátás. Még jó hogy gyorsabban tudok mászni. Ez is érthető. Már csak azt kell kinézni, hova essek. Habár jobban meggondolva, mindegy is. Lényeg a zuhanás, közben meg zajlik az élet. Utolsó gondolatnak azért még a szemében nézek majd. Most az egyszer. Csak egy pillanatra, míg elsuhan egy kis darab az életemből. Röhögni fogok. Pukkadjon csak meg magában. Anyámnak ne szólj!

Körhinta
Pörög, forog, kattog, mint ha létezne és élne. Fejben dőlnek el a dolgok, mondja mellettem az ötéves kisgyerek, és tovasuhan a fekete lován. Megsarkantyúzom én is az ennyimet, és visz minket a bűvölet körbe, körbe. Nem szédülök. A világ szédül belénk és már elmosódnak a jajveszékelő anyák a korlát mögött. Felszállunk. Mégsem. Aztán újra megremeg a halál szerkezete és elszakad a tengely. Még kiugorhatnék, de kezemet fogja a fekete lovas. Maradj. Ugyan miért? Én értem. Kék szemében pedig ott a remény. Nem tehetem. Miért nem? Zuhannom kell. Ja, hogy úgy. És zuhanok.

Kórház
A komor falak, ahogy rád néznek. Bólogatnak a doktorok, és sápadoznak a nővérek. Mindenki körbeáll és sajnálva néz. De hát nincs mit tenni. Mozdulatlan fekszem az ágyban, és csak szemem mozgatom. Szólni akarok, de anyám a számra teszi óvatos kezét. Pihenj. Mondja mosolyogva, de szeméből patak csordogál. Aztán eltelik az idő. A sokaság elmegy és alszanak, akik vigyáznak rám.

Felkelek ágyamból, és csak ennyit súgok mozdulatlan testemnek. Ideje ébredni és élni. Cseresznyevirág illata és az ágak susogása. Vihar közeleg. (Máté)

2.

Kórház

Ma este nem mehetsz haza. Ma este nem. Vihar közeleg. Tested, mint a kő, ideje ébredni és élni.

Alszanak, akik vigyáznak rád. Súlyos lélegzetük megütközik a hideg csempén. Párás lesz a levegő. Pára-patak csordogál a falon. Vagy csak álmodsz, és még nem ébredtél fel. Pihenj, mondja egy óvatos kéz. Szólni akarsz, de nem megy. Mozdulatlanul fekszel tovább. Sápadoznak a folyosóról beszűrődő hangok és bólogat a falakból az ótvar kórház szag.

Körhinta

És zuhansz. Hosszan. Szemeddel még elkapsz egy pillantást. Egy kék szempárt. Egy reményt. Fekete lovasokkal vállt vállnak vetve forogtok hosszasan. Szédültök, egymásra mosolyogtok, együtt bokáztok a lóval. Ki ne sebesedjetek. Elszakad a tengely. Ja, mégsem. Felszálltok. Semmi szédítő gyorsaság. A világ meg csak maradjon ott kint. Érezd, lásd, bűvöljön meg, de maradjon csak kint. Fejben a gondolatok, kívül a világ. Úgyis ott dől el minden. Mármint a világban. Hol van hát itt szükség rád? Kisgyerekekbe kap a szél, ahogy csak ott pörög, forog, kattog a körhinta. Mintha élne.

(Intermezzo)
(Felképelt mindenapjaiddal szórod – tavasszal – be a földeket. Várod. Várod. Várod, hogy kikússzanak a majmok a vízből. Várod a fekete levest. Hidegen csapják az arcodba, minden kertelés nélkül. Ágyazásnak nyoma sincs. Tiszta udvar a rendes ház. Beleszédülsz ebbe a hűvös őszinteségbe. Nyílt sebként tárják eléd ezt a fogást. Csak remélheted, hogy te leszel az angyalka. Fald! Fald! Fald, hogy fenekestül megfeküdje a gyomrod a tömör adatok tengernyi gyümölcse. Óvatosan. Könnyen elfoghat a hányinger.)

Cseresznyefán ülve

Könyörögsz, de tényleg, hogy anyádnak ne szóljanak. Röhögnek a pofádba? Most az egyszer ők is átélhetnék a zuhanást, de nem. Nevessenek csak nyugodtan, inkább mássz fel ide. Innen fentről úgyis sokkal szebb a kilátás. Itt csukott szemmel is többet látsz, mint ott lenn ők a porban. A halott fákat már átrágta a végzet, most majd ők jönnek. Emberi hülyeség… hajszál híján leestem. Nélküle egyensúlyoznod is nehéz. A fa magas, vagy az emberi szomorúság? Süt a nap feletted. Énekelnek a sugarak. Valami dalt. Mindegy. Farkasok közt bárányfelhő vagy. Vagy inkább hal. A vízben. Utálod a vizet? Utálod, mint gyerek az anyját tizennyolc évesen. Gyűlölködsz? Megszülettél és ártatlan vagy. Parazsat pöckölök a szívedbe. Te üres hamutál. (Márk)

 

3.

Cseresznyefán ülve
Üres vagy, mint egy hamutál, amelyben parazsak pöckölnek ártatlan és újonnan született gondolatokat. Szívedbe repülnek, és kiégetik a nyugalmat a falából. Gyűlölet ébred benned. Pedig még csak tizennyolc éves vagy és anyáddal élsz. Utálod magad miatta. Fojtsd hát vízbe bánatod és hagyd, hogy a halakkal töltsön egy éjszakát. – Én ki még bárányfelhőknek is farkast kiáltok, pont én tenném ezt meg? – Akkor dalolj hát, kedvesem, és hagyd, hogy a nap melegítse arcodat. Mássz fel velem a fára és szemléljük együtt az emberi szomorúság magas oltárát. Együtt még ez is szép tud lenni. Vigyázz, arra az ágra ne lépj! Leesel, és nincs aki elkapjon téged, ha itt hagysz, egyensúlyozva a halott ágakon. Csukd be inkább szemedet és bízz bennem. Másszunk fel a tetejére. Onnan még szebb a kilátás. Majd a végén, mikor már megszoktuk egymást, zuhanunk. Kézen fogva az ismeretlenbe. Anyáinknak nem szólunk majd.

Körhinta
Mintha kisgyerekek lennénk, kap el minket a körhinta és a jókedve. Szállunk vele, pörgünk, kattogunk. Eggyé válunk a szerkezettel. Itt ne lenne szükség rád? A világban, csak elvesztjük egymást. Eldőlt ez hamar. De gondolatban tovább élünk és bűvöljük egymást, míg a világ elmarad mögöttünk és megsemmisül. Mi vagyunk csak a fontosak. A többi és a többiek csak színjáték nekünk. Lassan forgó tengelyen, a színpadon. Eljátsszák nekünk, hogy mi nem vagyunk egymásnak valók. Ne higgy nekik, és szálljuk fel a fekete lóra. A kőrhinta nem áll meg. Túl sokat győzködlek? Hisz látom a kétséget a szemeidben. Abban a gyönyörű kék szemedben. – De most elég legyen és ne beszélj többet. Tudom én is, hogy igazad van és veled tartok. Reménykedve szálljunk hát fel a lovakra és gyerünk. Visszafelé, mindig csak zuhanva.

Kórház
Mi ez? Hogy kerültünk mi ide, ebbe a penészes kórházba? Ótvar szag árad az ágyakból és patakokban sírnak a falak. Talán mégsem vagyunk egynek valók? Kétség fogja el szívemet és bólogatnak hozzá az orvosi műszerek. Mint néma kövek fekszünk az óvatos kezekben. Hallgatnak azok és minket is csendre intenek. Hideg csempékre tekintek ki, és választ várok. Mellettem lélegzeted hallom és átölelnélek, de nem mozdulhatok.
Beszélsz, szólsz valamit? Talán megsüketültem. Csak a villámokat hallom valahol távol. Villódzva hatol be a fényük a koszos és sötét kórterembe. A falra pedig kék festékkel van felírva, ideje, hogy éljetek és felébredjetek.  (Máté)

4.

Ház-kór

Felfestették az ördögöt a falra. Ez világos. Világos, mint a neoncső, ami épp zavarja álmukat. Meg a villámok is jeges képekkel tűzdelik meg az éjszakai világukat. De persze nem hallanak semmit. Hiába dörög hozzá a menny is, csak fekszenek ölelésbe forrva. Mellkasuk hullámzik mint az eldobott kövek. Kútba vetett szivek. Ők nem azok az „utána ugrós” típusok. Illenek is egymáshoz, mint az ótvar szag és a könnyek. Mi ez?

Hinta-kör

Élefazssiv. Mindig csak zuhanva. Fekete lovasokkal keresztezik utukat a vaksi mezőn. „Veled tartok, mint a vándor a botjával, vagy fordítva.” De hallgatnak. Nem beszélnek, csak haladnak az úton, csak tapossák ki lelkükből a kétséget. A kétséget, ami a szemekben tükröződik. „Tűz a nap. Csak a hunyorgás segíthet.” A délibábok asztalán hintákkal zár körbe a hő. Játszik az érzéki szervekkel az élet. Nyitott könyv a táj. Párolgó mondatok úsznak a levegőben. A hinta-kör nem áll meg. „Csak színjáték!” Kiáltják. „Csak színjáték nekünk!” Kiáltják a forró színpadról a légbe. Nincs taps. Nincs közönség. Semmit mondó mondataik málhásan és mélyen mozognak már át az égen. „Csak mi vagyunk a fontosak.” Ho-ho-ho. A világuk lassan elpárolog és megsemmisül. „De a világ nem kell”. A hinta-kör, mint veszett kisgyermekeket tartja őket fogságban. Veszett, habzószájú, pelyheslábú lurkókat markol a délibáb.

Cseresznye ül a fán

Amíg ők az ismeretlennel kézenfogva zuhantak a megszokás felé, anyáik a tudatlanság végtagjaiba kapaszkodott vasmarokkal. Kilátástalan válaszaikkal, melyeket felesleges kiejteni is, borítják meg a rendet. A bizalom rágja át a halott ágakat a cseresznyefán. Leeshetnének és talán a lent várakozók éhes csoportja boldog lenne ettől. Az emberi éhség oltára, egy cseresznye húsába oltva. Szétloccsanna a talajon. Csupa vér. Cseresznyevér csepegne a venyigéről, a ház faláról és a barna arccal dalolt dalokról is. Bárányfelhőt kiáltanak a farkasok a holdra, mint ahogy a halakat a vízbe sújtja a bánat. Tizennyolc anyjukkal az ágon csimpaszkodik még most is az a két gyűlölt cseresznye. Lassan szív alakba forrnak össze. A vége úgyis… a vége úgyis a csupasz, nyálas magok landolása a hamutálban. Tele vagy.  (Márk)

5.

Születés
Elég. Biztos elszédültél. Pihenj le kedvesem mellettem a cseresznyefán. Elérkeztünk az elejére és nincs hová mennünk tovább. Végigéltük életünket, hamutálba rejtett csikkeken. Görgesd végig a bánatodat a bárányok gyapján és add ide nekem. Add már ide! Még a végén elkések vele. Törékenyek az ágak és kockázatos rajtuk lépkedni. De feljebb és feljebb kell mászni. Ott kezdődik minden. Nem jössz? Nem baj. A kezdet a fontos. Csak a kezdet. Megjegyezted? Mi az, hogy nem?! Sosem tanulsz… Pedig tanítottalak. Most meg hová mész? Szóltál anyámnak? Pedig mondtam, hogy ne tedd… Most már mindegy… Persze, hogy megbocsájtok! Barátok vagyunk. Testvérek. Ikrek. Egyek. Nyugodj meg. Mondom, nyugodj meg! Én nyugodt vagyok… Az élet szép, de ahhoz élni kell! És mi tart vissza? Mint mindig, én. Zavart vagy? Nem baj, én is. A gond csak az, hogy megszülettünk. Hát haljunk meg és szülessünk meg újra! Félsz? Én is. De hát ez normális. Cselekedjünk. Várj, segítek. Találd ki. Miért gondolod? Érthető. Szereted?! Én is szeretem… Kezdődik? Nem baj, még van időnk. Felértél már? Segíts. Kóstoltad már a cseresznyét? Pedig finom. Vigyázz oda ne lépj. Biztos vagy benne? Ugye tudod, hogy nagyon magasan vagyunk? Érthető… De van. Szívesen. Adsz nekem is egyet? Köszönöm. Csak ne csípné a szememet a füst. Az ott a távolban a szülővárosunk. Abban ott? Szép ház. Majd egyszer. Találkoztam már vele. Még a múlt nyáron. Beletalálsz a tóba? Fúj a szél, csak azért. Ugyan, ne csüggedj. Biztos vagy benne? Már várnak ránk otthon. Valami leves. Én sem szeretem. Várj még egy kicsit, épp most megy le a nap. Csodás nem? Hát jó. Persze. Milyen puha a kezed. Háromra? Ahogy gondolod. Tudod, hogy szeretlek. Ahogy csak lehet. Csípős a szél, fázok kicsit. Elég, biztos meghalunk, magasan vagyunk már. Hát szia.

Élet
Születést adhatok neked, de életet nem. Élni csak te tudsz,de lusta vagy és gyáva jól tudom, le se tagadhatnád. Pedig mennyi mindent csinálhatnál! Csodálatos vagy, nekem elhiheted. Igen, rólad van szó. Miért talán rólam? Ne röhögtess már! Gyere inkább velem és szállj fel a körhintára. Ez is csak az élet része. Nagy élmény és legalább történik valami. Változás. Fontos dolog. A végén úgy is leszállunk és visszatekintünk rá. Gondolj bele, milyen lenne, ha nem forogna. Mindig csak azt a pár lovat szemlélhetnénk, ami ezen az oldalon van. Jogosan kérdezed, miért jó akkor benne ülni, ha akkor is csak azt a kis részt látod. Néztél már ki a körhintából? Pedig az egész világ megnyílik előtted.
Figyeld egy kicsit a kis lovast. A feketén. Csodás nem? Élvezi és szemlélődik. Beszélget a többiekkel és a tiltás ellenére is, gyorsan más lóra mászik fel. Másoknak is megmutatja a varázslatot. Veszélyes? De hisz ettől izgalmas!
Javíthatatlan vagy. Pedig csak kicsit kéne hinned nekem! Élj és mindent megértesz majd. Üvölts, játssz, sírj, nevess. Mindegy mit csinálsz. Élvezd az életet és érd el a céljaid. Képtelen vagy rá? Lustaság és melankólia… Halj meg! A feltámadás a lényeg. A kezdet.

Halál
Miért kérdezed, hogy és most jobb-e? Ez csak átmeneti állapot. Mint a kórház. Ott se vagy többet, mint amennyit muszáj. Az ébredés mindig édes. Igen, akkor is, ha jó álomból ébredsz. Miért lenne jó az álomvilág? Csak te élheted át. Elmeséled?? Ne röhögtess már… Inkább alkoss valamit. Építs. Valósítsd meg az álmaidat, és ne csak ábrándozz rajta. Túl sokat kérek? Pedig csak annyit mondtam, hogy élj. Szabadítsd fel magad.
Sokszor nincs értelme a dolgoknak. Az ismétlődő dolgok jobban megragadnak bennünk. Nem hiszed? Nem baj. Elég, ha én hiszek benne. Jóéjszakát. watch?v=LoQYw49saqc&ob=av2e  (Máté)