Tóth Áron Gergely a zeneipari menedzsment kurzusról

” A tenni akarás lengi be a falakat”
A zeneipari menedzsment képzésről Tóth Áron Gergely

 

“…magas együttműködési potenciált hordozunk magunkban. Ahogy a gyakorlatokon kiderült, erre szükség is van, több szakértő is boldog és sokat vár az iskola által képzett emberektől, hiszen biztos alapokon nyugvó tudást és elhivatottságot várnak és látnak sokszor a hivatalnokoktól.” Tóth Áron Gergely 2014 márciusában kezdte a Zeneipari menedzsment képzést. Ma már egy zenekar mögött álló menedzsment és a hozzá tartozó cég ügyvezetője. Elmeséli, hogyan jutott el idáig.

2015. január: túl a mesterdiplomán és az első előléptetésen még mindig zenebolondnak tartottam magam (hétéves koromban, majd’ húsz évvel korábban fogtam először hangszert a kezembe), ezért úgy döntöttem, ideje megtalálni a közös metszetet a hivatás és a hobbi között.

Mivel mindig a tantermi tanulást tartottam a kályhának, ahonnan érdemes elindulni (korábban gazdálkodási és menedzsment alap-, majd vezetés és szervezés mesterszakon végeztem) ekkor is körbenéztem alaposan, melyik képzés lenne az, amelyik a céljaimnak a legjobban megfelel. A Zeneipari Hivatalba jelentkeztem nyílt napra, majd felkészültem a felvételi beszélgetésre. Ami eddig történt, az egy jó döntéssorozat volt, ami ezután jött, arra viszont távolról sem számítottam.

Megpróbálom összefoglalni, miért.

Úgy jelentkeztem a képzésre, hogy amatőr zenészként pár színpadot, fesztivált és stúdiót ismertem, de a zeneipari funkciókról csak közelítő fogalmaim voltak. Annyit sejtettem csak, hogy zenekarmenedzsmenttel nem szeretnék foglalkozni.

Olvastam zeneipari történeteket, rengeteg koncertre jártam (vagy csak elemeztem a YouTube-on), de nem tudtam elképzelni, melyik területre tudnék hivatásként tekinteni a későbbiekben. Be kell vallanom, igazából ez jelentkezéskor nem is nagyon izgatott: azt mondtam magamnak, ha csak picit belekóstolok ebbe a világba, de soha nem kezdek bele komolyabban, akkor is legalább el fogom tudni mondani, hogy adtam magamnak egy esélyt, és így nem harminc év múlva verem a fejem a falba, hogy valami fontosat kihagytam az életemből.

Márciusban egy sikeres felvételi után beültem az iskolapadba. A Hivatalban előadást hallgattam például az egyik legrelevánsabb zenei szaklap főszerkesztőjétől, a legnagyobb zenei fesztiválok biztonsági főnökétől, de művészeti produkciókkal foglalkozó könyvelőtől is. A képzés nagy előnye, hogy a klasszikus tantermi oktatás összeér a ’behind the scenes’ jellegű bejárásokkal és a gyakorlati tapasztalatszerzéssel.

Emiatt részt vettem olyan fesztiválokon, amikre amúgy nem mentem volna el – de sokat tanultam belőlük –, megnéztem eddig általam nem ismert budapesti és vidéki klubokat és leesett állal hallgattam szakmai profizmusa miatt olyan előadókat is, mint például Saiidot, aki tőlem stílusában, azt hittem, távol áll.

Gyakorlatokon belekóstoltam különböző szerepekbe nemzetközi konferencián, fesztiválokon (olyan mellett is, aki korábban külföldi óriás produkcióknak dolgozott), és jártam a backstage-ek bugyraiban, ahol a mai legjelentősebbeknek számító profikat figyelhettem meg munka közben. Színpad közelében az előkészületekben való részvételen (backstage pass-ok, jegyek tervezése, gyártása) túl mind a színpadmesteri feladatokban, mind az adminisztratív teendőkben segítettem, míg a konferencián a standkialakítás, az ott megjelenő anyagok előzetes korrektúrázása, valamint a külföldi potenciális partnerekkel való kapcsolatfelvétel is feladataim közé tartozott.

Persze megtehettem volna, hogy a közben bekövetkezett munkakörváltozásomra hivatkozva csak a kötelezőt teljesítem, de azt gondoltam, ha már belekóstolok ebbe a világba, akkor nem kávés-, hanem merőkanállal szedek magamnak.

Természetesen az elhivatottság nem lett volna elég, ha rossz a társaság. Nagyon fontos összetevője volt számomra a lelkesedésnek, hogy a leghosszabb munkanap után is örömmel tudtam megjelenni a programokon, hisz az iskolában otthonosan érzem magam, mert – bár ahányan jelentkeztünk, annyifélék vagyunk, mégis – ugyanaz a bolondéria, a zene mozgat minket. Itt úgy éreztem, végre megtaláltam a közösséget, ahol nemcsak hasonló defektekkel, de hasonlóan nagy célokkal is találkozom, a tenni akarás lengi be a falakat.

Hogy sokszínű-e a diáksereg? Együtt tanulok a hangtechnikussal, az Amerikát is megjárt, sokat látott zenésszel és a lelkes elektronikus zene rajongóval, miközben én magam a gazdasági kérdésekben számítok talán rutinosabbnak az átlagnál. A felsorolás viszont nemcsak változatossá teszi a csapatot, de érezteti is velünk, hogy magas együttműködési potenciált hordozunk magunkban. Ahogy a gyakorlatokon kiderült, erre szükség is van, több szakértő is boldog és sokat vár az iskola által képzett emberektől, hiszen biztos alapokon nyugvó tudást és elhivatottságot várnak és látnak sokszor a hivatalnokoktól.

Viszont az olvasmányokkal mindig a gond van… Hétről hétre forgatni kell őket, általuk meg kell ismerni más szemszögeket és eddig láthatatlan izgalmas területeket… De minek? Hogy aztán ne nézz bután, ha egy szakmai beszélgetésbe belecsöppensz? Nem is értem, ebben mi a racionalitás… 

Na, tegyük félre a viccet, megfordítom az előző gondolatom: ha akarod, megszerezheted a zeneiparhoz szükséges tudás nagy részét saját tapasztalataidon keresztül is, de ezt az időt évekkel lerövidítheted és a látókörödet tovább szélesítheted (ami által később elsőre is komolyabban vesznek), ha komolyan veszed az olvasnivalók listáját… Szerintem érdemes.

Miközben telt az év – és fogytak az olvasatlan lapok – persze folyamatosan játszottam a gondolattal, hogy adott megismert témával milyen lelkesen tudnék hosszú távon foglalkozni. (…) A szakmai  gyakorlatok során többfajta szerepbe is picit beleláttam, mígnem megtaláltam azt a projektet, amit a sajátomnak tudok tekinteni, viszont egy szakmai gyakorlaton már bőven túlmutat.

Mire volt (eddig) jó a képzés? Az iskolának köszönhetően már látok az álomvilágban egy rendszert, ami alapján tudok tájékozódni, s aminek a segítségével jobban látom a potenciális és a jelenlegi tényleges helyemet ebben a környezetben.

Visszanézve megnyugtató érzés arra gondolni, hogy anno amatőr zenészként mennyire csak a felszínt kapargattam, mikor azt hittem, ismerem ennek az iparnak a bugyrait, hisz az akkor tapasztalt amatőr zenekari reménytelen helyzetek helyett már látom a perspektívákat.

Bár valószínűleg az iskolától kapott rengeteg inputnak köszönhetően az én eszköztáram is nőtt – én is másképp gondolkozom már bizonyos dolgokról –, de az egyéves képzés vége felé természetesen még rengeteg bizonytalansága van az embernek. Ilyenkor nagy segítség, hogy elakadás esetén a képzés vezetőjére nemcsak tanulmányi, hanem gyakorlati kérdésekben is számíthatok; a holtpontokon vagy ő, vagy egy általa javasolt szakember a legtöbb esetben bizton tovább tud lendíteni.

A képzés során kapott tudásanyag nekem annyit ért, hogy az iparág felé tett bátortalan lépések után el tudtam kezdeni az első nagyobb saját projektemet magabiztosan építeni. Ennek elindulásához az iskola könyvvel és mentorálással, míg egy-két előadó pár jó tanáccsal járult hozzá, sőt, van olyan is, akivel ennek során üzleti kapcsolatba is sikerült lépnem. És hogy mi lett ez a projekt? Természetesen az, amit elsőre kizártam: zenekarmenedzsment.

Hozzátartozik azonban, hogy egészen máshogy álltam neki végül, mint ahogy ezt a munkakört anno elképzeltem: cégalapítás, pályázat-lebonyolítás, stratégiai terv kialakítása, ügyvéd felkeresése, grafikussal kialakított hosszú távú együttműködés… Ha tudtam volna, hogy a zenekari menedzsment ennyire egybevághat a polgári foglalkozásommal, lehet sokkal korábban elgondolkoztam volna, hogy belekezdek. De milyen jó, hogy mégsem tettem. Az iskolai tapasztalatok és ajánlások nélkül talán sosem lettem volna az iskola által megismert és idén újra lendületet vevő – koncertező, új anyagokat hamarosan megjelentető – Császári Pillanatművek Császári PillanatmŰvek menedzsere.

 

Forrás: http://www.zeneiparihivatal.hu/visszajelzeseink/a-tenni-akaras-lengi-be-a-falakat-a-zeneipari-menedzsment-kepzesrol-toth-aron-gergely/