Tolerancia nap a Mozgó világban

Lángh Júlia rólunk írt a Mozgó Világ júniusi számában.

 

Lángh Júlia

TOLERANCIA NAP

 

Beléptem az iskolába, hatalmas nyüzsgés, tarka gyereksereg, remek hangulat – egy pillanatra úgy éreztem, a Decrolyban vagyok. Az École Decroly a 70-es évek második felében Párizsban a gyerekeim iskolája volt, a merev állami iskolarendszer meglepő módon megtűrt, szabad, alternatív intézménye, ahol a tanerők a századelőn alapító Ovide Decroly szellemében a kreativitásra, a gyerekek személyiségére, eredendő kíváncsiságára, a megfigyelésre, a szabad önkifejezésre alapozva végezték, szemmel láthatóan szívesen, a munkájukat. Mindenki szerette azt az iskolát.

Gyorsan vissza a jelenbe, mert íme, Budapesten, a 2016-os év tavaszán, egy hasonlóan vonzó iskolát látok. Miközben a fél ország visszhangzik tanárok-diákok-szülők közös és egyelőre eredménytelen igyekezetétől a jobb közoktatásért, itt egy olyan iskola, igaz, alapítványi, amilyennek szerintem az iskolának lennie kell, ha hasznosan akarjuk segíteni a jövő generációt.

A Vendel utcai Közgazdasági Politechnikum Alternatív Gimnázium és Szakközépiskola ( „a poli”) évente szokott tolerancia-napot tartani. Máskor is meghívtak már, hogy meséljek az egybegyűlteknek az afrikai emberekről, hétköznapokról, szokásokról, stb. Világos, miről van szó: másság, elfogadás, tolerancia. Témám nem csak általában az afrikai élet – különben is szörnyű egy ilyen általánosítás, 53 ország van háromszor akkora területen, mint a földrajzi értelemben vett Európa, és megszámlálhatatlan etnikum eltérő hagyományokkal. Tehát nem csupán a nigeri (nem keverendő össze Nigériával) bozótfalu dzserma, haussza, tuareg és fulani lakosainak a hétköznapi életét mesélem, hanem az ehhez szorosan kötődő vallási szokásokat is, már amit láttam belőle. A napi ötszöri imát, a Ramadán hónap böjtjét, a poligám házasságokat (zamatos téma, mindig bejön), és azt az élményt, hogy ott mindez természetes volt, vagyis: ott ez volt természetes, lévén nemcsak a falu, az egész ország muszlim. Ott én voltam kisebbségben, sőt, látványos kisebbségben a fehéren virító bőrömmel. De senki nem bántott, nagyon kedvesek voltak velem. Mindez rég volt, a 90-es évek közepén, nem hallottunk még radikalizálódó iszlámról, saríjáról, a Próféta haragjáról. Az illélai szunnita muszlimok szelídek voltak és barátságosak. Különben is, abból, hogy valaki muszlim, egyáltalán nem következik, hogy terrorista is lenne, de nem kellett ezt hosszan magyarázni, ezek a fiúk és lányok ezt pontosan tudják.

Hamar eltelt a másfél óra, a gyerekek nyitottan, kedvesen érdeklődtek, utána ketten is odajöttek bemutatkozni, mondták, ki a papájuk: régi jó ismerőseim. Ez jól esett. Az ilyen apróságoktól van otthon-érzése a hazában egyébként magát gyakran kínosan érző polgárnak.

A tolerancia napon másfél órás egységekben futnak a programok meghívott előadókkal, különféle műfajokban. Bő három tucatnyi a változatos kínálat – tisztelet a szervezőknek! Az első idősávban, 9:15-től 10:45-ig volt többek között a Gólem színház előadása, a „Szakácskönyv a túlélésért”, erre mentem el, mielőtt a második idősávban, 11-től fél 1-ig, egy másik teremben afrikáztam. Ez a szombat tanítási napnak számított, lógás nincs, mindenki idejében feliratkozott arra a programra, ami a legjobban érdekelte, és a csoporttal jelen lévő tanár kezében a névsorral ellenőrizte is, hogy mindenki megvan-e. Megvolt. A dolog kötelező jellege elenyészett, a nebulók kíváncsiak voltak, hiszen azért jelentek meg. Nem annyira azzal szokott lenni a baj, hogy valami kötelező, inkább azzal, ha a kötelező dolog unalmas és érdektelen.

Jólesően vettem tudomásul, hogy bőven szerepel zsidó téma. Ez egyrészt magától adódott, mert az idei tolerancia nap a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjára esett, másrészt, ettől függetlenül is – és ezt már én teszem hozzá, történész fiamtól kapott adatokra támaszkodva – mindenképpen  érdemes ismerni a budapesti zsidók történetét, mert sok más mellett (bolgár kertészek, szlovák napszámosok, svábok, stb.) ez is része a főváros örökségének. 1900-ban lakosainak közel egynegyede, az orvosok, ügyvédek mintegy fele, a kereskedők többsége zsidó vallású volt. Nem hiába nevezték a várost az antiszemiták Judapestnek. A város zsidó lakosságának ismerete nélkül nem érthetjük meg, hogy mi volt ez a város, sem azt, hogy miért tápláltak oly sokan ellenérzést vele szemben (ld. a „bűnös Budapest”).  A zsidók nélkül, pontosabban: anélkül, amit itt zsidók és keresztények együtt létrehoztak (szellemiséget, kultúrát, mozit, hangulatot), ez a város teljesen más város lenne.

Ezért éreztem jólesőnek, hogy a tolerancia nap a kínálat sokaságában ezzel is bővíti „a poli” diákjainak ismereteit, látókörét, érzelmi intelligenciáját, sőt érzéki megtapasztalásait is. Mert van „kultúrfőzés” a kisebbeknek, a 7-9. évfolyam számára ajánlva: hámántáskát készítenek, a Purim ünnepén hagyományos háromszögű süteményt, és nyilván örömmel kóstolgatják is. És van zsidó tánc, aki a Hóra programra iratkozik, annak a műsorfüzet táncházat ígér az izraeli néptáncban keveredő jemeni, török, görög elemekkel tarkítva. És még: beszélgetés a Haver Alapítvány képviselőivel a zsidó identitásról, szituációs játékokkal és vitával. Zsidó családi élettörténetek a Centropa Alapítvány nemzetközi gyűjtéséből, vetítés. Beszélgetés Izrael mai és mindenkori helyzetéről. Több külső esemény, séta szakszerű vezetéssel a hajdani gettóban, zsinagóga látogatás a Teleki téren. Egy kétórás program (közben lehetőség van kimenni, bíztat az ismertető), zsinagógai istentisztelet magyarázatokkal. A 16 év feletti korosztály számára látogatás a Holokauszt Emlékközpontban.

Emellett volt három vagy négy roma program, egy tanodáról cigány gyerekeknek, egy a roma identitásról, más az iskolai szegregációról. Sorolok még néhány témát, a teljesség igénye nélkül: a terrorizmus és a menedéket kérők bemutatása az európai sajtóban, a menekültek helyzete, a budapesti muszlim miliő hétköznapi élete és identitás kérdései. Hajléktalanok, mélyszegénység, gyermekvédelem, önkéntesség, melegség, a civil társadalom és az egyén felelőssége. És a magyarság történelmi traumái, és élet Afganisztánban, és hastánc.

Azért sorolom föl, mert  nagyon örültem, hogy milyen széles merítést kapnak ezek a diákok a környező valóságból, az élet sokféleségéből,  micsoda szellemtágító gyakorlatokat. Végül is azt, amit a szó eredeti értelmében vett iskolától tulajdonképpen elvárunk. Elvárnánk. Tanítanánk.

A Gólem színház remek volt. A társulat a helyszínhez és környezethez alakítva adta elő a Szakácskönyv a túlélésért háromszemélyes jeleneteit. Mintha egy történelmi képeskönyvben lapoznánk, megelevenedett  életképekben látjuk a zsidó nők hétköznapjait, jellegzetes, időnként szeretetteljesen önironikus családi jelenetekben, míg a lágerba vezető út szakaszai után oda nem érünk a lágerlétbe. Harc a túlélésért a házi sütemények receptjeivel.

A négy oldalról körben ülő közönség kicsit zavartan elrágcsálja a szétosztott kalácsdarabkákat, és ettől benne van az eseményben, mert a színpadon – ami nem is színpad, testközelben van, az életünk színtere – minden az étel, az evés körül forog. Ez élet és halál kérdése lesz. Az előadás az átélésre játszik. Sikerül, az egyik gyerek azt mondja, azért van itt, mert a holokauszt személyes megélése érdekli. A túlélés titka.

A második félidőben egy úgynevezett feldolgozó foglalkozás következett, ami vészjósló neve ellenére jól sikerült, majd pedig színes kreppapír csíkokkal ide-oda szaladgálva szavazás folyt arról, mi késztethet egy embert arra, hogy elhagyja az országot? Becsültem, hogy országot mondtak, és nem hazát, ami rögtön erősebb érzelmi töltést adott volna a kérdésnek. A gyerekek által sorolt okok között messze az életbiztonság vezetett, aztán a szabadság és az elnyomás, szóval az élet nagy kérdései, rendesen megelőzve például a kalandvágyat, vagy akár a munkalehetőségek keresését.

Az iskolának a 21. század elején arra kell törekednie, hogy megszüntesse a maga által okozott károkat – jól emlékszem, mert nagyon tetszett, valami ehhez hasonlót mondott valamelyik Horn-testvér. Horn György az AKG-t, Horn Gábor a Politechnikumot indította a 90-es évek elején útjára. Nézegetem a Poli gazdag és változatos honlapját, a szokásos iskolai ügyeken és hasznos információkon túl olyanok vannak benne, mint „A tanulók részvételi jogainak gyakorlása az intézményi döntési folyamatokban”, magyarul, a demokráciát tanítják az iskola napi működésén keresztül. Ez a Poligráfban, a gimnázium sokoldalú havilapjában közölt, roppant érdekes  iskolabírósági beszámolókból is jelesül kiviláglik.

Részletkérdés, de nem mellékes: az osztályokat nem sorszámmal és ábécével jelölik, minden osztálynak maga-választotta neve van. Néhány példa találomra: Dimenzió, MárkA, Maszk, Guru, MáGia, Zserbó, Joker, VaGabond. E nevekhez méltó az éneklő-táncoló, iskolát bejáró videó, Poli Lip Dub 2016 címen megnézhető a Youtube-on: látványos, vidám, ötletgazdag; ahogy más iskolák lip dub videója is.

Mindezen örömök után eszembe jutott a földhözragadt valóság: mennyibe kerülhet? A tandíj szót sehol nem találtam, de rábukkantam az Iskolatanács (tanárok, szülők, diákok) egy régebbi ülésére, itt szerepelt az „iskola-fenntartási hozzájárulás mértékének alakulása”. Azt írták, 396 ezer forint éves tandíjra lehet számítani a 2013/14-es tanévre. Ennél újabb adatot nem láttam. Később megtudtam, hogy jövőre 486.000 forint lesz. A szülőnek tehát tíz hóra elosztva bő 48 ezer forintot kell havonta kipengetnie. Ez sajnos csak keveseknek adatik meg. Szerencsére van ösztöndíj program a tehetséges, szorgalmas, de szociálisan rászoruló diákoknak. Arról nem találtam adatot, hányan ösztöndíjasok.

Ha a tolerancia nap programjaiban közös nevezőt keresek: mindegyik a citoyent, a 21. század hon- és világpolgárának formálódását segíti. És tudom, hogy más, kevésbé látványos iskolákban is van sok nagyszerű tanár, aki a maga tantárgyán belül hasonlót tesz, akárhány klik is van a feje fölött.