Névery Dorottya
< vissza a Tanári arcképcsarnokba
Névery Dorottya
Természettudomány-tanár
Gyerekkoromban gyakran játszottam „tanítónénist”. Alig vártam, hogy az öcsém végre kijöjjön anyukánk hasából, hogy végre a babáknál és plüssállatoknál interaktívabb tanítványom lehessen. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy bár mozogni mozog, hangot is ad, mégsem elég vevő a leckéimre. Maradt a képzeletbeli diáksereg és a kedvenc tanáraim hanglejtésének, szófordulatainak négy fal közé szorított, közönség nélküli utánzása.
Érdekes, hogy amikor a gimnázium végén feltettem magamnak a „mi legyek, ha nagy leszek?” kérdést, fel sem merült a pedagógusi pálya. Csak annyit tudtam, hogy valakin vagy valamin segíteni szeretnék (nem véletlen, szociális munkás az édesanyám). Filozofikus kamaszként végül odáig jutottam, hogy a legtöbbet akkor tehetek, ha a mindennel kapcsolatban álló környezeten segítek. Beírtam hát a szakkeresőbe k-ö-r-n-y-e-z-e-t, egyből kiadta a megoldást: környezetmérnök. A BME-n kiábrándultan tapasztaltam, hogy ez azért mégsem úgy van… de becsülettel elvégeztem a BSc szakot.
Közben az egyetemi hírlapnál újságíró, később rovatvezető voltam. No meg sokat és sokfélét önkénteskedtem. Az első komoly munkahelyemen, a Hulladékhasznosítók Országos Egyesületénél is önkéntes státuszban tevékenykedtem. Aztán kaptam egy nagyszerű lehetőséget a levegővédelem területén: kellemetlen szagok vizsgálatával foglalkoztam. A bűzmérés (hivatalosan olfaktometria) iránti lelkesedésemet jól tükrözi, hogy még „Köszönöm az orrod! Fesztivált” is rendeztem a kollégáimnak. Szagos karrieremnek a VITUKI megszűnése vetett véget.
Közben levelező tagozaton elvégeztem a BME Mérnöktanári MA képzését. Még vörös diplomát is adtak érte.
Ekkor már az azóta többször átszervezett Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségnél dolgoztam. Felszín alatti vizek védelmével, kármentesítések hatósági ellenőrzésével foglalkoztam. A szakmai részét rendkívül kedveltem, de a környezetvédelem tisztviselői értelmezésével nem tudtam kibékülni. Ez lett a vesztem…
…és egy új időszámítás kezdete is: 2014 májusában megszületett a lányom. A világ újraértelmezése két év nem alvással vegyítve és egy örökmozgóval kísérve az oldalamon visszavezetett egy régi vágyamhoz: megtanultam a cipőkészítés alapjait. A kaptafák fölött kalapálva aztán a fejembe is szöget ütött egy gondolat – mi lenne, ha mégis tanítanék?! Így jutottam el a Politechnikumig.
És ha most felteszem magamnak a kérdést, hogy „mi leszek, ha még nagyobb leszek?”, csak annyi jut eszembe: remélem, jelen leszek.
dorka[kukac]poli.hu