Fotó: Végh László / Magyar Nemzet– Az elmúlt hét évben szinte megállás nélkül utaztatok. Hogy bírjátok a pihenést?
Eszter: – Most még nincs bennünk, hogy nagyon mennénk tovább. De előbb-utóbb mindig eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy az itthoni örvény beszippant minket. Mintha a hátunkkal támasztanánk egy hatalmas, rendetlen ruhásszekrényt, hogy ki ne dőljön a sok ruha. Az utazás sokkal kevésbé hektikus. De azért igyekszünk az itthonlétbe is rendszert vinni, kialakítani valamiféle rutint.
András: – Vannak nyugalmas időszakaink, de amikor kiborul a szekrény, maga alá temet minket a rengeteg tennivaló, a filmes utómunka, a cégünk ügyei, a következő filmek előkészítése. Olyankor nagy megnyugvás felülni a repülőre. Még nem volt olyan, hogy ne sóhajtottunk volna megkönnyebbülten a felszálláskor.
Eszter: – Az utazások alatt többet vagyunk együtt hárman, mint itthon. A fiunk is olyankor a legkiegyensúlyozottabb.
– A folyamatos utazás mellett mást jelent számotokra az otthon?
András: – Sokszor kapjuk magunkat azon forgatás közben, hogy azt mondjuk, hazamegyünk, és ez abban a pillanatban a szállodát jelenti. De az igazi otthonunk a budapesti lakásunk.
Eszter: – Van egy hatalmas platánfa a társasház kertjében. Amikor kinézek az ablakon, és látom ennek a fának a különféle arcait, ahogyan változik az évszakok szerint, akkor érzem, hogy otthon vagyok.
– A gyermeketek születése után nem fordult meg a fejetekben, hogy fel kell hagynotok a korábbi életformátokkal?
András: – Benne volt a pakliban.
Eszter: – De sosem számoltunk ezzel.
András: – Lehetne olyan gyerekünk, aki nem bírja az utazást.
Eszter: – Szerintem nincs olyan gyerek, akivel egyáltalán nem lehet utazni, de tény, a kisfiunk nagyon jól érzi magát út közben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne változtattunk volna a munkánkon. Másképp dolgozunk, mint eddig.
– Gáza, Afganisztán, Etiópia: néhány ország, ahol megfordultatok az elmúlt években. Gondolom, ezek a helyszínek már nem szerepelnek az úti céljaitok között.
András: – A veszélyes helyszínekről már jóval a gyerekünk születése előtt lemondtunk. Volt egy megrázó esetünk Bangladesben. Az első este riksán utaztunk, amikor mellénk hajtottak autóval, kinyúlt egy kéz, megragadta Esztert és kirántotta a riksából. Sötét volt, csak annyit láttam, hogy eltűnt mellőlem.
Eszter: – A táskámat akarták letépni rólam, de olyan szorosan rám volt csatolva, hogy azzal együtt engem is kirántottak.
András: – Száz méteren át húzták maguk után az aszfalton. Hetekig kórházban feküdt utána. Ez az eset akkora arculcsapás volt, hogy elhatároztuk, regenerálódnunk kell, és hónapokra leállunk.
Eszter: – Majd egy évvel később elmentünk Gázába, a háborúról forgatni…
András: – De az egy fatális véletlen volt, mi direkt békeidőben mentünk, ami már majdnem három éve tartott, csak megérkeztünk, és másnap kitört a háború.
– Konfliktuszónákban forgattatok, diktátorok rémtetteit kutattátok, sokszor elképzelhetetlen szörnyűségekkel találkoztatok, hogyan tudjátok mindezt feldolgozni?
Eszter: – Annyira beleszorultunk a mókuskerékbe, amit mi magunk hajtottunk, hogy nem láttunk semmit a munkán kívül. A kijózanodásra egy kicsit még várni kellett. A bangladesi eset után a testem meglepően gyorsan regenerálódott, ahhoz azonban, hogy le tudjam győzni a külvilágtól való félelmemet, szükség volt rá, hogy a békésebb, nyugalmasabb időszak után egy kicsit újra helyzetbe kerüljünk. Sok mindenen felül kellett kerekednem, hogy végre el tudjam engedni Bangladest.
– A forgatásokon egy fixer, vagyis egy helyi ember segíti a munkátokat, akire esetenként akár az életeteket is rá kell bíznotok. Hogyan tudjátok eldönteni, hogy megbízhattok-e benne?
András: – Afganisztánban egy férfi megkeresett minket azzal, hogy felvisz a hegyekbe, ahol interjút csinálhatunk a tálibokkal. Először felcsillant a szemünk, de aztán gondolkodtunk egy kicsit, és kikértük néhány idősebb kollégánk véleményét. Korábban a CNN-nél voltam gyakornok, ahol megismerkedtem Christiane Amanpourral, így neki is küldtem egy emailt. Két órán belül válaszolt, épp Haitiról, hogy eszünkbe ne jusson felmenni a hegyekbe, mert a New York Times egyik munkatársát pont így rabolták el.
Eszter: – De először megfordult a fejünkben, hogy mi lenne, ha megcsinálhatnánk az interjút.
András: – És még az is lehet, hogy a férfi igazat mondott. Aztán egyszer Thaiföldről akartunk átjutni Burmába. Ehhez egy aknamezőn kellett volna keresztülmenni. Vannak helyiek, akik ismerik az utat, és át is vezetik az embert. Azon tanakodtunk, hogy menjünk, vagy ne menjünk, amikor apám, aki nem tudta, mit tervezünk, írt egy sms-t, hogy bármire is készülünk, ne csináljuk. Az olyan volt, mint egy égi jel.
Eszter: – Ráadásul a férfi, aki bizonygatta, hogy ismeri az utat az aknamezőn keresztül, nem úgy nézett ki, mint aki tudná, hogy miről beszél, így nem vállalkoztunk az útra. Ha bizonytalanok vagyunk, akkor nem szabad belevágni.
András: – De van néhány ember a világban, például Etiópiában és Gázában is, akire kérdés nélkül rábíznánk az életünket.
– Az egymásrautaltság mennyit változtatott a kapcsolatotokon?
Eszter: – Sokat mélyült a bizalom kettőnk között.
András: – Olyasmiken mentünk keresztül együtt, amire a legtöbb párkapcsolatban, házasságban esély sincs. A rázós szituációk, az elképesztő perspektívák és az érzelmi hullámvasutak sok mindent kihoztak belőlünk. Így nem nagyon maradt olyan tulajdonságunk, amit ne ismernénk a másikban.
– És a munkátokra nincs hatással, hogy nem csupán kollégaként vagytok egymás mellett? Hogy tudtátok például feldolgozni azt, ami a Tahrír téren történt? (2011-ben a Hoszni Mubarak egyiptomi elnök lemondását ünneplő tömegben forgattak, amikor többen durván molesztálták Cseke Esztert – a szerk.)
Eszter: – Egy olyan helyzetet, mint amilyen Tahrír téri volt, nehéz belső konfliktus nélkül megúszni. Nem tudom, mi történt volna, ha a tömegnek sikerül elszakítania bennünket egymástól… Akármennyire ismerem az Andrist, biztosan megfordult volna a fejemben utána, hogy elengedte a kezem, nem tartott elég erősen. Ez még akár bizalmi válságot is okozhatott volna.
András: – Ha elengedjük egymás kezét, akkor egy tragédia következhetett volna. Amikor kikeveredtünk a tömegből, Eszter elkezdett remegni, én meg próbáltam megnyugtatni. Akkor még nem tudtam, hogy ez a test természetes reakciója, hogy levezesse a stresszt. Amikor a legelésző antilopot üldözőbe veszi az oroszlán, de sikerül elmenekülnie, miután biztonságba kerül, remegni kezd. Remeg, remeg, majd mintha elvágták volna, újra nekiáll legelészni. És ez az embernél is így működik. Dél-Afrikában találkoztunk egy stressz-terápiás módszerrel, ami pont a remegésre épít…
– Végigcsinálva mindazt, amiről az elmúlt években filmet készítettetek, nem voltak kétségeitek, hogy vajon jó-e erre a világra gyermeket szülni?
András: – Ezt a kérdésfelvetést mindig kifogásnak éreztem. A 9 hónap alatt a Föld körül sorozatunk egyik főszereplője, egy amerikai bába például éppen azt állítja, hogy egy-egy konfliktus vagy háború után csak a családokon keresztül állhat helyre a béke és a társadalom, ráadásul azon belül is minden a születéssel kezdődik. Szerinte a háborítatlanul születő gyerekek inkább képesek a kötődésre és a szeretetre.
Eszter: – A kérdésre visszatérve, természetesen aggódunk, hogy a fiunk milyen világban nő majd fel. Hiszen sokszor egészen közelről látjuk, mi zajlik a világban.
– És milyennek látszik Magyarország a távolból?
Eszter: – Távolról Magyarország és egész Európa néha szomorú helynek tűnik, főleg olyan országokból, ahol az emberi kapcsolatok még egészségesebben működnek. Például a magyar borúlátásra, a nyugat-európai elidegenedettségre és az egyre élesebb társadalmi és politikai feszültségekre gondolok. Ennek ellenére, ha hátrébb lépünk hármat, Magyarország mégsem olyan borzasztó hely, mint ahogy azt sokszor gondoljuk, még mindig a világ szerencsésebb felén élünk. Ez persze nem ad felmentést, rengeteg közös problémánk van, amelyekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni.
– A filmjeitek változtathatnak a nézők mentalitásán?
András: – Mi mindig az embereket keressük a történetben. Akik ugyanolyanok, mint mi. Ugyanolyan félelmeik és vágyaik vannak, mint nekünk, csak épp egy szíriai menekülttáborban élnek vagy egy törzs tagjaiként az esőerdőben. Ha elég érzékenyek és nyitottak vagyunk, ha elég időt töltünk a helyszínen, akkor megtaláljuk az embert, és be is tudjuk mutatni. A nézők pedig felismerhetik önmagukat a másikban, egy idegenben. Ez az On The Spot lényege. Ami nagyon messze van attól, amikor valaki egy teljes embercsoportot akar dehumanizálni, megfosztani az emberségétől, mindegy, hogy a rohingyákat Burmában, a tibetieket Kínában vagy a menekülteket Európában. Egy dokumentumfilmes szükségszerűen képtelen azonosulni ezzel a mentalitással.
Eszter: – A társadalom csak akkor működhet megfelelően, ha empatikusak vagyunk. Egy jó dokumentumfilm pedig segíthet feltornászni ezt az empátiát. Ha megértjük és megérezzük a másikat a képernyőn keresztül, és rádöbbenünk, hogy milyen kicsik a különbségek, az a mindennapokra is hatással lehet. Ezért is hatalmas a felelősségünk. Tudnunk kell, hogy milyen történetet miként tálaljunk úgy, hogy a nézőnek befogadható és átélhető legyen. El kell találnunk az arányokat.
András: – Ezt a második gázai filmünk forgatása alatt tanultuk meg. A helyi fixerünk, Sami kislányának három ujját levitte egy repesz, és a negyedik, a kisujja is veszélybe került. A háború kellős közepén kellett a kislányt átjuttatni valahogy Izraelbe, ahol meg tudták menteni az ujjat. És a kisujjért folytatott harc sokkal átélhetőbb volt minden szülő számára, mintha egy olyan családot mutattunk volna meg, ahol a hétből öt gyerek meghalt a háborúban. Pedig olyan is van.
– Részt vettetek az UNICEF őszi anyatej-kampányában, a világ különböző pontjairól küldtetek fényképet a kiállításukra, felhívva a figyelmet a szoptatás természetességére. Itthon sokszor úgy tűnik, a gyermekek csak a kampányszövegek szintjén fontosak, amikor a tömött buszon sírni kezdenek, vagy amikor az anyuka nyilvános helyen szoptatna, akkor valahogy elvész a születés csodája. Ez máshol is így működik a világban?
Eszter: – Minél távolabb utazunk Európától, annál jobb a helyzet. Ázsiában elképzelhetetlen, hogy valaki rosszallóan nézzen rám azért, mert a gyerek mondjuk sír. Sokkal természetesebben viszonyulnak hozzá.
– Ez csupán empátia kérdése?
Eszter: – A közösség, a család szétesése miatt már szinte képtelenek vagyunk elviselni egymást. Sok helyen láttuk azt, hogy az újszülött egy közösségbe került, nem pedig egy nukleáris családba, ahol a két szülő csakis egymásra van utalva, ami lehetetlen küldetés. Persze, hogy egy csomó házasság szétmegy, hiszen iszonyatos terheket raknak egymásra a párok. Nekünk óriási szerencsénk van, hiszen Andrisnak négy testvére van, nekem is három, és ez így már egy igazi modern nagycsalád.
– Több tucat filmet készítettetek, számos díjat besöpörtetek itthon és külföldön egyaránt, olyan dolgokon mentetek keresztül, amit sokan elképzelni sem tudnak. Mi az, ami ezek után még motivál benneteket, amiért nekiálltok a következő forgatásnak?
András: – Az alapvető érdeklődésünk hajt. Kíváncsiak vagyunk a világra. A születésről szóló évadunk legfőbb kérdése az volt, hogy mennyire határoz meg minket az, ahogyan, és ahová a világra jövünk. Abban a szériában azonban csak a kérdést tudtuk feltenni, választ nem adhattunk. Az új évaddal igyekszünk megtalálni a választ is. Ami egyébként már a diktátorok gyermekeiről készített széria idején is foglalkoztatott minket. Hiszen a történelem gócpontjaihoz köthető, súlyos családi örökségek mindannyiunk számára ismertek. Magyarországon a történelmi traumák a mai napig kibeszéletlenek. Képtelenek vagyunk elfogadni a másik fájdalmát, azért harcolunk, hogy bebizonyítsuk: a mi veszteségünk a nagyobb.
– Ki lehet beszélni ezeket a fájdalmakat valaha?
András: – A szüleink generációja ezt a munkát nem végezte el az elmúlt harminc évben, előtte pedig esélye sem volt rá. De ha a mi generációnk média fogyasztási szokásaiból indulunk ki, hogy milyen iramban ömlenek ránk az információ morzsák vagy hány percig vagyunk hajlandóak olvasni egy cikket, könyvekről már nem is beszélve, akkor semmi jóra nem számíthatunk. Ugyanis 140 karakteres tweetekben és Facebook-posztokban ez nem fog menni. De talán ennek az információs spirálnak is le kell érni az aljára, amikor már csömörünk lesz a felszínességtől.
Eszter: – A fiunkat pedig próbáljuk majd úgy nevelni, hogy több időt töltsön azzal, hogy más emberek szemébe néz, mint hogy a telefonja képernyőjére. Ha van egy mosolygós, hihetetlenül életvidám gyereked, nem tehetsz mást, mint hogy bízol abban, hogy ez a mosoly nem fagy le az arcáról.