Rettenetes év a 2019: a magyar szellemi élet tartóoszlopai dőlnek ki sorra-másra, egyik gyászból zuhanunk a másikba.

Tragédia ez az év az oktatás ügye iránt elkötelezettek számára is, hiszen elvesztettük a magyar pszichopedagógia legnagyobb alakját, Vekerdy Tamást s a diákjogokkal foglalkozó oktatásszociológia úttörő óriását, Pál Tamást.

Tamás szó szerint is óriás volt, s az óriások ugye messzebbre látnak. Így eshetett, hogy mindazt, amit a rendszerváltáskor szerettünk volna jó néhányan a magyar pedagógiában megvalósítani, új utakat keresve, ő már előre látta, ismerte.

Ő írta le itthon először:  a közoktatásban négy szereplő van: a fenntartó, a „csekély értelmű” diák, a szülő és a pedagógus.

Ez a szemlélet volt meghatározó számomra, amikor életre hívtuk a Politechnikumot, és természetes volt, hogy Tamást kérjük fel iskolánk alapítványi elnökének.

A diákok önrendelkezéséről és önszervezéséről Tamás nem “csupán” könyveket írt, hanem nagyban elő is segítette, inspirálta önmegvalósító szemléletüket.

A legelismertebb budapesti alapítványi iskolák néhány közös vonása közül az egyik az, hogy így vagy úgy, de mindegyiknek a falai között ott van Vekerdy Tamás, Pál Tamás és Liskó Ilona – ő sincs már közöttünk sajnos – szelleme.

Magam, amíg a Poliban taníthattam, illetve vezetőként a Poli ügyeivel foglalkoztam, mindig számíthattam Tamás értő tanácsaira, bölcs észrevételeire.

Az Iskolabíróság gyakorlatához éppúgy értékes észrevételeket tett, mint a projektalapú tanítás során kialakított módszertanhoz.

Tamás rendkívül sok diáknak és tanárnak segített az elmúlt évtizedekben, szociológiai munkája pedig mindig is meghatározó erejű lesz az autonóm iskolapolgárság hívei számára.

Azt kívánom, hogy szabad szelleme éppúgy, mint a tudományos elmélyültsége hasson a Poli elkövetkező diáknemzedékeire is.

Szeretettel emlékszem rá.

Horn Gábor

---