Poli




Bodor Fruzsina: Hagyaték

Bodor Fruzsina: Hagyaték

Ülök a szobámban, videóhívásban nézve egy másikat, ahol a többiek vannak. Online szakkör, péntek délután. Múlt és jelen kapcsolata a téma, a terem közepén az asztalra kiszórnak mindenfélét, amit a felmenőik hagyatékából összegyűjtöttek. Nézelődnek, válogatnak, szemezgetnek, ötletelnek. Áttúrják a kupacot, mivel lehetne kezdeni valamit, mi ad ihletet.

Én és a többi otthonról bekapcsolt a kamerán keresztül látjuk mindezt, amiről közben ők egészen meg is feledkeztek. Néha valaki arrébb helyezi, de leginkább egy szögből nyújt rálátást az eseményekre. A mikrofonjuk be van kapcsolva, így halljuk, ha valaki felolvas az általa talált érdekes leletekből. Ugyanakkor ez annak is teret ad, hogy akarva-akaratlan fültanúi legyünk nem egy, a telefonra ügyet sem vető magánbeszélgetésnek.

Először a gyűjtemény megszemlélése zajlik, aztán jön az ötletbörze, ki-mit-visz-haza. Végül az egész inkább anekdotázásba megy át a tárgyak egykori tulajdonosairól, vagy az azok kapcsán felelevenedő saját emlékekről.

Szürreális az egészet kívülről figyelni. Hiába vagyok meghívva az eseményre, mégis néha az az érzésem, hogy nem igazán van ott a helyem ilyen formában. Átfut az agyamon a gondolat, vajon az lesz-e hasonló élmény (persze felfogás kérdése), ha (amikor?) szellemként tekinthetem majd meg, ahogy a gyerekeim/unokáim/dédunokáim (ki tudja?) osztják majd szét az én hagyatékomat. Nyilván csalóka kép ez, tizennyolc megélt év valódi lenyomata összekeverve (remélhetőleg) egy egész élet elképzeltével, néhány pillanatra mégis átengedem magam neki.

Mit kezdenek majd mindazzal, mit jelent majd nekik az a sok minden, ami valaha a részem volt?

A háztartási eszközeim egy részét használják még, a másik fele megy a vasfelvásárlónak. A bútoraim hasonlóan oszlanak két csoportra. A gyerekkori játékaimat elviszik, akiknél van otthon kisgyerek, ha nincs már amúgy is rég náluk. A kiszuperált telefonokat ugyanezekhez csapják hozzá. Már senkit nem izgat, hogy bekapcsolhatók-e egyáltalán, a kicsi majd jól elmatat vele. Néhány dolog, amivel nem tudnak mit kezdeni, egyszerűen a szemétben köt ki.

A ruháim elavultak, mehetnek az adománygyűjtésre, vagy a régi újra divatba jött, és valaki büszkén hordja? Az együtteses pulcsim láttán lesz még, akinek elindul a fülében a zene, vagy nem is értik majd, mi ez a szektás izé? Ha elolvassák a könyveim címét, felcsillan majd a szemük, vagy csak akkor, ha meglátják, hogy első kiadás, és talán sokat ér?

És mi lesz, ha valami még személyesebbet találnak? A kiskori rajzaimat kiröhögik vagy ajnározzák, hogy milyen aranyos? Az egész kupac persze senkinek sem kell, elvégre minden gyerek gyárt egy ugyanilyet. És  ha naplót találnak, levelet, üdvözlőlapot, iskolai füzeteket, az írásaimat? Lesz még, akit érdekel majd az az én, aki kirajzolódik belőlük, és az lefedi-e a valóságot, vagy csak álomkép lesz, szinte regényalak? És számítani fog-e mindez még akkor?

Nekem valószínűleg nem, de nekik talán igen. Remélem, az majd ugyanilyen lesz, mint ez az alkalom most: érdeklődő közeledés egy letűnt korhoz, lelkes kapcsolatkeresés vele. Régi kötődések felelevenítése és újak szövése. Elmélyült, nosztalgikus, ábrándozó beszélgetés múltról és jövőről, a jelenben. Mindenesetre én (kívülről) majd szeretettel figyelem.

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár