< vissza a Tanári arcképcsarnokba

Szöllősy Zoltán

Művészetismeret- és kommunikációtanár, 2007 óta a ZOÉ osztály egyik osztályfőnöke.

1970-ben születtem Budapesten. Gyermekkoromat Albertfalván és Kismaroson töltöttem. A kismarosi időszak tulajdonképpen mindössze másfél esztendeig tartott, de mint tudjuk, ennyi idő (majdnem 600 nap!) 6-7 éves korban egy fél örökkévalóság. A betűvetést jó korán, már az óvodában megtanultam, ezért kisiskolásként az órák többségén kedvemre olvasgathattam kedvenc könyveimet. Ezeknek meg is volt a hatásuk. Bátyámmal összefogva egybegyűjtöttük a falu aprajának nagyját, és “indián törzsbe” szerveződtünk. Föld alatti bunkereket ástunk, íjakat, nyilakat faragtunk, csúzlit gyártottunk, és kutyákkal fölszerelkezve, magunkat teljes harci díszbe öltöztetve rémuralmunk alatt tartottuk a Duna egyik holtágát. Jaj volt annak, aki hívatlanul jelent meg körünkben.

1977-ben költöztünk vissza a XI. kerületbe, veszélybe sodorva ezzel Albertfalva ifjúságát. Vagányságom nem ismert határokat. Nem tűrtem semmiféle rendet és tekintélyt, sajnos csupán ez – s nem politikai éleslátásom – magyarázza, hogy az általános iskola felső évfolyamain Pártunkat és Kommunista Ifjúsági Szövetségünket minden eszközzel megpróbáltam – legalább iskolai szinten – nevetségessé tenni. Egyik osztálytársammal kétszemélyes őrsöt alakítottunk Stan és Pan Duó (SPD) néven. Őrsi zászlónk és egyben címerünk minket büszkeséggel, másokat felháborodással töltött el (vörös alapon sárga férfialsó barna zsírkrétafoltokkal, benne “Szocialista Brigád” jelvény). Sokáig nem értettem, hogyan tűrhették el az efféle akcióinkat, amikor másokat jóval kisebb csínytevésekért kicsaptak az iskolából. Ma már tudom, amit akkor még nem is sejtettem, hogy osztályfőnöknőm egy betiltott, de illegálisan azért működő szerzetesrend apácája volt, aki – persze más okokból, mint én – szintén nem szimpatizált a rendszerrel, s ezért minden ügyünket serényen eltussolta.

Nyolcadikos koromban azért az egyik tanárom megfenyegetett, hogy ha így folytatom, egyetlen valamirevaló középiskolába sem fogok bekerülni. Csak nevettem a komolytalan ijesztgetésen, mert – szintén osztályfőnöknőm ösztönzésére – ekkorra már felvettek a Szentendrei Ferences Gimnáziumba.

Tulajdonképpen dacból és kalandvágyból jelentkeztem ide, no meg azért is, mert tapasztalatot akartam szerezni az “igazi” felvételi előtt. Arra nem is számítottam, hogy megfelelek a Ferenc-rendi barátok elvárásainak, ezért ijedt meglepetéssel olvastam az értesítésüket, hogy 1984 szeptemberétől minden reggel el kell érnem a 7 óra 6 perces “tanHÉV”-et, ahol egy lefoglalt kocsiban – elvileg – csendben tanulva kellett Szentendrére utaznunk.

Életemnek meghatározó évei voltak ezek, nagy-nagy örömmel és hálával gondolok vissza rájuk. Az iskola szigorát enyhítette ekkori osztályfőnököm harsány humora, tanáraim embersége, hitelessége és a jó ferencesekre jellemző életvidámságuk. Megtanultam becsülni a kétkezi munkát szintúgy, mint az értelmes tanulást. Hét közben okítottak minket, hétvégenként vagy kirándultunk, vagy az iskola kápolnáját építettük. Mindeközben még arra is maradt időm, hogy megszeressem az irodalmat. Szavalóversenyekre jártam, iskolai színdarabokat rendeztem, ezekben gyakran magam is szerepeltem, és ahogy szinte minden lelkes kamasz, novellákat írtam, és persze elhatároztam, hogy megváltom a világot.

1988-ban érettségiztem, és még ebben az évben vizsgálat alá vetettem a magyar oktatási rendszert: vajon megfelelő felkészülés nélkül sikerül-e bejutnom az ELTE Bölcsészettudományi Karára. A teszt eredménye negatív lett, úgyhogy elindultam szerencsét próbálni és tapasztalatokat gyűjteni, s ennek jegyében mindenféle munkát elvállaltam. Dolgoztam egy kis színházban és egy nagy csirkegyárban, turista információs szolgálatnál és könyvesboltban, végeztem alkalmi munkákat, jártam az országot különböző színészekkel és zenészekkel, egyszer trógeroltam, máskor üzleteket kötöttem, műsorokat szerveztem. Közben próbáltam megérteni a világot, sokat olvastam, figyeltem az embereket, és természetesen tanultam a felvételire.

1989-től aztán végre egyetemista lettem. Napközben előadásokon és szemináriumokon ültem – vagy éppen vizsgáztam –, esténként továbbra is megtartottam másodállásomat a Korona Pódiumon.

A gyakorlótanítást a Radnóti és az Eötvös Gimnáziumokban végeztem. Fél évig a Bókay János Egészségügyi Szakközépiskolában nyitogattam pedagógus szárnyaimat, ezután jött a Móricz. Sokáig nagyon szerettem ott tanítani. 1997 augusztusában, amikor megnősültem, még az esküvőnket is szabadtéren, a gimnázium gyönyörű udvarán tartottuk.
Két móriczos tanítványom nyert országos szavalóversenyt, egy másiknak 16 éves korára verseskötete jelent meg. Jó volt velük és értük dolgozni. Minden évben szerveztünk legalább egy irodalmi műsort, színdarabot vagy költői estet. Az utolsó ilyet már a gimnázium falain kívül tudtam csak megrendezni.

Öt évet töltöttem a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, és jó pár ragyogó kollégámmal együtt szívvel-lélekkel dolgoztunk azért, hogy a Törökvész úton egy igazán jó iskolát lehessen kialakítani. Az iskolavezetés azonban csírájában elfojtott minden tanári és diákkezdeményezést, úgyhogy miután leérettségiztettem az első saját osztályomat, úgy döntöttem, hogy ideje kipróbálnom azt is, milyen egy demokratikus jellegű iskolában tanítani.

Így kerültem ide. 2001-től hat éven keresztül voltam Diósi Luluval az ALfonZOO osztályfőnöke.

A Politechnikumban művészetismeretet és kommunikációt tanítok, illetve a Másik Színház és a nomád tábor társulatát szoktam időnként részvételemmel gyengíteni, a tanórán kívüli rendezvények közül ugyanis ezek a kedvenceim.
2007  szeptemberétől Melles Évivel a ZOÉ osztályt pátyolgatjuk.

Amikor éppen nem dolgozom, leginkább négy kislányommal foglalkozom.

szollo[kukac]poli.hu