A múlt
A Vendel utcai épület története >>
Mi fán terem a Politechnikum?
Egyszer egy gólya a kezdő táborban ezt írta a hazajövetel előtt: „Ez olyan, mint egy iskola, csak jobb.”
Soha pontosabb meghatározást, mint a mondat első fele, a második megállapításnak meg folyamatosan szeretne megfelelni a Politechnikum. Igen, ez is egy iskola, itt is becsöngetnek reggelente, órák követik egymást, a tanárok dolgozatokat íratnak, osztályoznak, a középiskolai tanulmányok végén érettségi vizsgát kell tenni. Van gólyabál, szalagavató, ballagás stb.
Az egész valahogy mégis más. Végtére is micsoda dolog az, hogy az osztályoknak neve van, hogy az elsőÁ osztályban érettségizni lehet, hogy itt nem érik be egy osztályfőnökkel, hogy kit tegezve, kit magázva, de keresztnevükön szólítják egymást az iskolapolgárok, hogy a folyosók bizonyos szegleteiben rongyszőnyegeken, párnákon ücsörögnek a diákok, hogy mindig van papír a vécében…
A Közgazdasági Politechnikum Gimnázium és Szakközépiskola 1991 óta működik alapítványi formában.Négyosztályos gimnáziumként indult, felmenő rendszerben feltöltött évfolyamokkal. Már az első évben volt érettségi utáni szakképzési évfolyam, 1999 óta pedig már hetedikesek is járnak ide a kezdő évfolyamba, nem csak kilencedikesek. A 2004/2005-ös tanévben kezdtek az első olyan hetedikes osztályok, amelyek intenzív angol nyelvi képzésben részesültek kilencedikes korukban. Tehát most a Politechnikum érettségi előtt hét- illetve öt évig képzi a diákokat, és a matúra után egy- és kétéves szakképzés folyik.
Az alapítók célja egyrészt az volt, hogy a Politechnikum gimnáziumi érettségit adjon tanítványai kezébe, és a képzési idő alatt korszerű, alkalmazható tudással vértezze föl őket; másrészt olyan iskolát kívántak létrehozni, amelynek padjait maguk is szívesen koptatták volna. Az egyik alapelv az volt tehát, hogy a tanórákon félelem és szorongás nélkül lehessen részt venni.
Az első tanévben (1991-1992) ez azt jelentette, hogy a dolgozatok eredményei csak tájékoztató jellegűek voltak, és kéthavonta valamennyi osztályozott tárgyból vizsgát kellett tenni. A negyedéves rendszer is ezt a célt szolgálta, hiszen a középiskolás életkorban – főleg annak első időszakában – ennél nagyobb anyagrész átfogására, megtanulására nem igazán képesek a diákok. Ekkor még minden következő negyedben – de legkésőbb a 10. év végi kisérettségiig – lehetett (volna) javítóvizsgát tenni egészen addig, amíg végül sikerül abszolválni a negyedet. Igen ám, de egy félév után már sejthető volt, hogy így nem sürgeti-sarkallja semmi a 14-15 éves nebulókat arra, hogy minél hamarabb letegyenek egy-egy vizsgát, s halmozódni kezdtek az egyesek. Már a második félévtől korrigált a tantestület, s a következő évek során többször is módosított a szabályokon. Előbb korlátozta, hogy hányszor lehet egy adott negyed tananyagából vizsgázni, aztán bevezette a megajánlott jegy fogalmát – így már lett értelme a praktikus gondolkodású diákok szemében is a folyamatos munkának. A vizsga ettől fogva nem volt kötelező, ám ekkor még nagyobb súllyal bírt, rontani is lehetett vele, akár négyesről egyesre. Diákkezdeményezésre a Huhogás (a tantestület) „puhított” a rendszeren: a vizsgajegyek összeadódtak a megajánlott jegyekkel, s így alakult ki a negyedet záró végső érdemjegy, év végén pedig a négy jegyből meglehetősen mechanikusan az éves osztályzat. Az utóbbi években újabb változások történtek. Az órai munka, a házi feladatok elkészítése és a rendszeres tanulás érdekében a negyedéves vizsgázás átadta helyét a javító és pótló dolgozatoknak, illetve a negyedéves értékelési rendszert felváltotta a féléves, ahogy hetedik és nyolcadik évfolyamon mindig is így volt.
Az érdemjegyek mellett kezdettől fogva jelen volt a tanári szöveges értékelés. A felsőbb évfolyamokon a Leckekönyvben három-négy sorban, a 7., 8. osztályokban az Évkönyvben kb. fél oldal terjedelemben, majd (amióta az AROMO elektronikus napló létezik) az Értékelő nevű kapcsos könyvben valamennyi tanulónak A/5-ös oldalakon foglalják össze a pedagógusok, hogyan látják a diák negyed- illetve félévi teljesítményét. Az értékelés címzettje a tanuló, őt szólítják meg a tanárok, de a szülőnek alá kell írnia az összesítőt, így tulajdonképpen a családokkal folyik a kommunikáció.
Kezdetben feltétlenül hitt a tantestület a szabad órára járás intézményében. Azt gondolta, a gyermek „lábbal szavaz”, azaz ha nem elég érdekfeszítő a tanóra, éppen fáj a feje, rosszul van, szüksége van egy kis feltöltődésre, akkor nem megy be az órára. Ez persze nem mentesítette a tanulót semmi alól, a jegyet meg kellett szereznie – bármilyen is volt éppen az értékelési rendszer. A tanárok fejében az órát „passzoló” diák az idejét nem feltétlenül fecsérelte el, hiszen a könyvtárban hasznosan eltölthette a hirtelen felszabadult órát; de tartózkodhatott az ún. Dühöngőben/Társalgóban (a könyvtár és a színházterem közötti szabad területen) is. Ám amikor kiderült, hogy amőbaversennyel és más játékokkal múlatják az idejüket a nebulók, elkezdődtek a korlátozások: először megszűnt a szabad órára járás joga testkultúrából (a rendszeres mozgás fontosságának felismerése okán) és idegen nyelvből (a verbális kommunikáció pótolhatatlansága miatt). Amikor az (akkor még) 3. évfolyamon belépett a fakultációs választás, a választott tárgy óráinak látogatása is kötelező lett. (Később volt olyan periódus, amikor ez a kötelem megszűnt.) Hosszú viták után végül 1999 őszén tűnt el a szabad órára járás intézménye, természetesen felmenő rendszerben, de a teljes tilalom – ami a 7-8. évfolyamra mindig is igaz volt – nem sokáig tarthatott, mert a bejövő kilencedikesek (BalhéSOK(K), Intenzív osztály) májusban a tanári folyosón sztrájkoltak. Arra hivatkoztak, hogy az iskoláról szóló tájékoztató kiadványok megígérték nekik ezt az előjogot. Demonstrációjukkal sikerült kiharcolniuk egy hibrid rendszert, amely csak az ő évfolyamukra volt érvényes. Mindenki kapott negyedévente egy bérletet, amelyben a tanár előzetes aláírásával igazolta az óráról való távolmaradást. Minden tárgyból két-két tanórát lehetett kihagyni negyedévente, de csak akkor, ha az előző negyed nem volt egyes. Mikor ez az évfolyam leérettségizett, a szabad órára járás gyakorlatilag kimúlt. Egy időre. Ugyanis 2005-ben az Iskolatanács elé került egy előterjesztés, 11-12.-es diákok jól kidolgozott tervezete, amely a bérletrendszer visszaállítását kérvényezte. Újabb ülések, késhegyig menő viták, majd végül a javaslat „átment”: néhány módosítással a bérletrendszer és vele az órára járás (korlátozott) szabadsága a nyelvi évet követő évfolyamokon feléledt haló poraiból. Ma az órán jelen nem lévő diákok bárhol tartózkodhatnak, de csak az iskola területén, azt nem hagyhatják el, a tanórákat nem zavarhatják.
Mi adta még a Politechnikum sajátos arculatát? Sok minden. Például a tantárgycsoportok, amelyek kezdettől fogva jellemezték a helyi oktatás struktúráját. Megmaradt önmagában az idegen nyelv, az informatika, a matematika (a célul kitűzött szorongásmentes matematikaóra, de ez a foglalkozás mégis mind a mai napig az iskola „mumusa”, az első számú buktató tárgy – a kétségtelenül magas színvonalú, odafigyelő, törődő tanítása ellenére) és a hatévfolyamos képzés megjelenése után a földrajz. A többi tantárgy egy-egy műveltségterületet integrált. A legnagyobb blokk a természetismeret, amely magában foglalta a fizika, a kémia, a biológia (és eredetileg a földrajz) tudnivalóit, és saját fejlesztésű tananyagokat, jegyzeteket bocsátott a tanítványok rendelkezésére. A társadalomismeretet a modern történelemszemlélet hívta életre, a különféle korok életmódja, mindennapjai, városképe jelent meg az eseménytörténet mellett, s mindehhez járult még a multikultúra (amely önálló tárgyként is felbukkant a felsőbb évfolyamokon a fakultációs kínálatban). Ebből a tárgyból is készültek saját fejlesztésű jegyzetek. A művészetismeret célja az irodalomértés és -élvezés megtanításán kívül a képzőművészet és némiképpen a zene ismeretére, szeretetére, ill. értő befogadóvá nevelés volt. A kommunikáció a hagyományos nyelvtani tudásanyagon kívül kiegészült némi tanulásmódszertannal, és később a drámaórák tematikájával megerősítve a viselkedés- és megszólalás-kultúrával. A testkultúra a képzés első éveiben negyedévente más-más sportággal ismertetett meg (beleértve az úszást, táncot, jógát, karatét), hogy aztán a felsőbb évfolyamokon már lehessen – szintén negyedévente – választani közülük (és nemcsak közülük).
Az ún. készségtárgyak esetében nem volt osztályzat, csak a szöveges értékelés, esetleg pontozás jelezte az előmenetelt vagy lemaradást. Melyek voltak a készségtárgyak? 7.-8. évfolyamon a vizuális kultúra, az ének, az alkotás (évente változó kínálattal: pl. kerámia, fafaragás, ruhatervezés, linómetszés, nemezelés, gyöngyfűzés stb.), valamint minden korosztálynak a testkultúra.
A szakmai tantárgyi választékot színesítette 10. évfolyamon a másfél évtizedig Young Enterprise-nak (az utóbbi években már Diákvállalkozásnak) nevezett stúdium elmélete és gyakorlata. (Ez kisvállalkozások létrehozását, működtetését jelenti.) Ugyancsak szaktárgyak voltak az érettségi előtti két évben a közgazdaságtan és a vállalkozási ismeretek (szintén saját fejlesztésű, praktikus, hasznosítható tudásanyagot tartalmazó tananyaggal), amelyeket mostanában gazdasági ismeretek néven korszerűsített, egységesített a közgazdasági munkacsoport.
Mindig is változatos volt a tagozatos–fakultációs rendszer a Politechnikumban. Közismereti tárgyakból indult tagozat – tehát nem plusz órákat kaptak az érdeklődők, hanem külön csoportban tanulták valamennyi órában a választott tárgyat –, pl. matematikából, művészetismeretből, társadalomismeretből, közgazdaságtanból. Ezenkívül pedig heti két-két órában lehetett tanulni pl. mozgókép- és médiaismeretet, művészettörténetet, multikultúrát (amit máshol és hivatalosan társadalomismeretnek hívnak), és a választékban szerepelt az ECDL-tanfolyam is. Az érdeklődés, a változó igények befolyásolták a kínálatot. Az órarendi kereteket feszegetve plusz négy órában lehetett tanulni fizikát, kémiát, biológiát és a második idegen nyelvet: németet, franciát, olaszt vagy spanyolt.
A tanítás (szinte mindig) negyed kilenckor kezdődött, és a 6. óra negyed háromig tartott, ahogy ma is, de akadtak 7., sőt 8. órák is. Hajdanán egy félórás ebédszünet volt az 5. és 6. óra között, de ez is változott. Már évek óta két „nagyszünet” van: tizenkét órától huszonöt percben lehet ebédelni, majd 1310-től húsz perc áll rendelkezésre (mert fontos a nyugodt körülmények között elfogyasztott meleg étel). Két hétre előre tudható a menü, naponta kétféle választékból lehet rendelni (az egyik „vega”), nem kell minden napra, csak amit szeret az ember.
A szünetekben gyakran szólt az iskolarádió – zenékkel, játékokkal, közérdekű információkkal. A „csöngőt” kezdetben kolomp helyettesítette, később az Örömóda csendült föl az órák végén, de már egy évtizede a valaha volt, amerikai születésű, poliglott munkatárs, John Conyers hangja jelenti be, hogy ideje órára menni, aztán két perc múlva visszaszámlál.
Az épület otthonossá tétele érdekében szinte minden osztály nagy elánnal vetette bele magát a feladatba – de többségüknek hamar elment a kedve. Ezért sok tanterem évekig viselte magán az osztály „művészeinek” félkész önmegvalósítását. Több évig nem volt festés, felújítás az iskolában, így lassacskán szégyellnivaló állapotok uralkodtak el szinte mindenütt. Végül az iskolavezetés „besokallt”: 2008-ban meghirdette az „Induljunk tiszta lappal” kampányt (amelyhez a szűkös költségvetésből jelentős forrást különített el), hogy a Politechnikum megtisztuljon-megszépüljön: a lepusztult, elhanyagolt részek felújítását, a tudatos rombolás megfékezését és az önkéntes munka elterjesztését, általánossá válását tűzte zászlajára – elmondható, hogy sikerrel.
Annak idején, amikor az első iskolapolgárok birtokba vették az létesítményt (először csak a B épület volt a Politechnikumé, majd az A legfölső szintje, s csak azután az egész építmény), hosszú napokon, éjszakákon át festették a diákok – tanári és szakmai segítséggel – többek között a B első emeleti folyosóra A tudás – hatalom című faliképet, majd az A/25 falára a Bábel tornyát, később az első emeletre egy metró került. Mára ezek a graffitik eltűntek, csak a Bábel tornya látható még, de sajnos már az sem makulátlan.
Sok-sok átköltöztetés után az új évezredre az A épület alagsorába kerültek az informatikatermek (tárnák), az informatika tanári (bányakapitányság), a szerver szoba (a modern kor titokzatosan zúgó szentélye), továbbá a büfé és az elismerten legtisztább helyiség, az ebédlő. A földszint természetszerűleg a legforgalmasabb rész, gyakran olyan, mint egy átjáróház. A bejárattól balra a tanári szobák, a maguk roskadozó polcaival és íróasztalaival, közöttük a kávézó, ami mini ebédlőként is funkcionál, aztán a gazdasági szoba, szemben vele a tárgyaló és a pedagógiai vezető irodája – az ajtó szinte mindig nyitva. A titkárság külső szobája recepció is egyben, előtte kényelmes székekben lehet várakozni. A kaputól jobbra a portásfülke található. (Valamikor éjjel-nappali portaszolgálat volt – már amikor nem volt titkárság –, bármikor be lehetett jönni az épületbe. Aztán a köz- és vagyonbiztonság általános sérülékenysége a Politechnikumba is begyűrűzött, biztonsági szolgálatot kellett fogadni, és a „tárt kapus éra” megszűnt.) A híres-neves videostúdió a következő helyiség, bévül ott trónol Csoncsi (az oktatástechnikus médiaguru) a számítógép vagy a vágógép előtt. Szünetekben alig lehet belépni a sok gyerektől: itt mindig nagy a nyüzsgés. Az első emeleten javarészt tantermek vannak, a folyosókon pedig a rajz- és alkotásórákon készített műveknek ad teret néhány fali tárló. 2007 karácsonyára épült föl a főlépcsővel szemben – az elsuhant metró helyére – „A mi házunk”. Ez a fakkos épület minden iskolapolgárnak biztosít egy névre szóló, nyitott „postaládát”. A folyosó legvégén bújik meg a társadalomismeret kuckó, a történelemtanárok szertára. Erről az emeletről a legkönnyebb az átjárás – a sóhajok hídján keresztül – a B épületbe, amelynek négy szintjén (még B/–1 is van!) több, általában kisebb tanterem található, valamint a pszichoszoba, a kerámiaműhely, az anyagraktár és a takarítók öltözője. Az A épület második emeleti folyosójának egyik végében a két művészetterembe, másik végében a természetismeret terembe és a laborba lehet jutni, a főlépcsőházzal szemben a Dühöngő nyitott tere, onnan pedig a színházterem és a könyvtár közelíthető meg. Ezen a szinten a folyosó belső párkányait millió növény lepi el, és itt van a nagy akvárium is. A könyvtár – egyben a Politechnikum pálmakertje – mintegy húszezer kötettel és állandó internet-hozzáféréssel áll a tanulni vágyók rendelkezésére. A színházteremben (benne projektor, számítógép is) pedig az órarendi órákon kívül az eseményszámba menő programok, a TMT, az Osztályszínjátszó Fesztivál, a színházi bemutatók, a projektbeszámolók, szakmai napok és újabban a Huhogások is zajlanak.
Apropó Huhogás. Essék szó még az iskola működését szolgáló demokratikus intézmény-rendszerről! 1991-ben Horn Gábor, az iskola pedagógiai vezetője irányította a Huhogás munkáját, amelynek minden munkatárs (azaz mindenki) tagja volt. Valamennyi, az iskola egészét érintő döntést ez a testület hozta közösen. Ez a szisztéma fokozatosan alakult át, létrejött egy sor funkció, kialakult a helyi hierarchia, a Huhogás már nem mindenben illetékes, de a stratégiai kérdések mindenkor ott dőlnek el.
Tehát a Politechnikum élén mindig a pedagógiai vezető állt, az ő tiszte és felelőssége felelt meg nagyjában és egészében a hagyományos iskolaigazgatói pozíciónak (Horn Gábor után Puskás Aurél, majd Molnár Lajos, 2008-tól pedig Kalina Yvette lett a „főnök”). Idővel kiderült, hogy szükség van „igazgatóhelyettesekre”: az ügyvezető koordinátor a napi működésért, a költségvetésért, az anyagi biztonságért lett felelős többek között. Rajtuk kívül még három taggal egészült ki a Koordinációs Bizottság: a pedagógiai, a szakmai és az adminisztrációért felelős koordinátorral. A Szakmai Bizottmány mindenkori tagjai a koordinátorok, a munkacsoport-vezetők, az ötöd-hatodév-felelős, az Iskolatanács titkára és a pedagógiai ügyekben járatos, óralátogatásokkal is segítő munkatárs. A legfelsőbb tanári döntéshozó szerv továbbra is a Huhogás, valamennyi állományban lévő tanár a tagja, stratégiai kérdésekben csakis ez a testület dönthet. Illetve „ő” is alá van rendelve az Iskolatanácsnak, a szülők, gyerekek, tanárok paritásos elven működő szervezetének, amely minden fontos kérdésben hozhat kötelező érvényű döntést, kivéve a szakmai-pedagógiai ügyeket. Lettek még egyéb bizottságok is: a Szociális Bizottmány, az Iskolabíróság, a Felvételi Bizottság. Nevük elárulja tevékenységi körüket, önállóan működnek, a tanév végén beszámolnak munkájukról a Huhogásnak. Jut tehát funkció elég, de munka is. A demokrácia igen időigényes vívmány, mégis megéri.
A Közgazdasági Politechnikumot még a „hőskorban” (amikor alig-alig létezett ez az iskolatípus) alapította kilenc tanár. Alapítványi iskola tehát, ezért igyekszik több lábon állni, „fiókvállalatai”, a BIVÁK és a PoliLine részesei a költségvetésnek. Folyamatosan indul az erre a szektorra kiírt pályázatokon, bővíteni próbálja az épületet, szeretne ugyanis talpon maradni a jelen piaci helyzetben. Az oktatás igénybevétele a szülőknek pénzbe kerül, (sajnos egyre csak emelkedő) költségtérítést kell fizetniük, amelyben benne foglaltatik a tankönyvek, az osztálykirándulás, a kulturális programok stb. ára. Persze vannak családok, amelyeknek ezen összeg előteremtése is gondot okoz, ők fordulhatnak anyagi támogatásért, költségcsökkentésért a Szociális Bizottmányhoz. Hangsúlyos cél, hogy a Politechnikum szociális érzékenysége ne csak e tekintetben nyilvánuljon meg, hanem a felvételiken és a mindennapokban is.
Biztosan ezer dologról nem esett szó, ami még hozzátartozik az iskolához, de egy rövid összefoglalóba ennyi fér bele. A honlapon számos részletről bővebben lehet még olvasni, hivatalos és személyes hangú dokumentumok állnak az olvasó rendelkezésére, amelyek segítségével mindenkiben teljesebb kép alakulhat ki a Közgazdasági Politechnikumról.
Gallai Zsófia, Jakab Judit