Kis Petra: A takarító

A takarító

Az emberi garat előnye többek között, hogy az éjjel belélegzett pókok, atkacsaládok, egyéb, szőnyegekben és mindenféle számunkra tulajdonképpen teljesen közömbös tárgyakban, párnákban, falidíszek tövében, ruhákban, szétdobált papír zsebkendőkben, pokrócban stb. rejtőzködő élőlények életben maradási esélyei megközelítően sem olyan jók, mintha például egy porszívó segítségével próbálnánk őket kiiktatni az eddigi, számunkra és számukra is kifogásolhatatlan – isten, majom, jézuska, bánomisénki által kialakított – szimbiózisból, ami pedig annak következtében történhet, hogy az emberi garat negyedakkora se, mint egy jól kifejlett porszívónak a csöve, ahol is a pókok, atkacsaládok és mindenféle számunkra egyébként teljesen közömbös (szemmel amúgy sem látható) élőlények nemhogy távoznának az élők soraiból, de ráadásul remek kirándulást is tehetnek egy olyasmi élménnyel fűszerezve, amiben nekünk, embereknek sohasem lehet részünk: a téridő lagymatag tengés-lengése, tízszeresére gyorsul a szívverés, a levegővétel, a vérkeringés éppen, hogy drasztikusan megváltozik, az emlékeknek, élményeknek kedvük támad hipergyorsan leperegni, a porcikák rettentően bizseregnek, megszámlálhatatlan km/órával átszáguldanak A pontból B pontba, és mire mindez igazán megtörténhetne, akkor az egész hirtelen véget ér.

A kirándulás mellé csatolt ajándék: Haláleset nem történik.

(A garat viszont, ennél jóval célratörőbb módon a helyzetet igen egyszerűen megoldja: mély lélegzet… a kirándulás mellé csatolt ajándék: jobb esetben előbb a nyálba fúlás, semmint későbbiekben a gyomorsavban végezni.)

Az atkák nem törődnek a furamód kialakult hipertérrel, én pedig takarítóként nem tudok róla, vagy egyszerűen csak a kozmosz különös jelenségének nyilvánítva, az egészről tudomást sem veszek, és dolgosan egy elégedett, nagy levegővétellel fütyörészve porszívózgatok tovább.

Az esték ugyanúgy végződnek, elégedettségemben leguríthatnék pár konyakot (attól biztos jól alszom). Végződhetnének másképp is (egy intelligens mosógéppel például), ifjabb korom szép napjait idézgethetném füstös kocsmákban, egy-két sanszos mondat után elégedetten cigarettára gyújtani, meg a holdba bámulni hasonló korú, jó életet végzettekkel, csak úgy, mint aki még mindig él.

Hamar elegem lett, csak egyszer mozdultam ki. Már idősebb lehettem, szórakozóhelyek, züllött, túlmozgásos tinédzserek, izomból löknek, céltalanul fröccsen a józanságuk szerte, zárás utánig maradtam, csak akkor mozdultam a sarokból. A nagyobb gondokat előttem felseprik, a szőnyeg alatti, na az marad az én dolgom.

Az ágyam alatt hempergő pormacskákra gondoltam.  Szerintem ők is rám.
Különös kapcsolatom az ágyam alattal viszont még sokkal régebbről fakad, mikor Manci néni, a bejárónő számomra érthetetlen vágyat érzett arra, hogy egymás után háromszor is felmosson a szobámban, kénytelen voltam az ágyam alól figyelni a verejtékes mozdulatokat, hátha megértem. Ez lassacskán kedvenc időtöltésemmé vált, az ágy alól sokkal izgalmasabbak a perspektívák.

Több év után kimásztam az ágy alól. „Az elmebaj egyensúlyzavar” – azóta, ha tehetem, takarítok, az ágy alatt nagy a kosz, koszban pedig irdatlan lassan telik az idő.

Szép nyári nap, teljes az idill, századszor is elmesélem, hogyan vagyok és kicsoda, hogy ne teljenek szótlanul a percek, és hogy ne tűnjek feltétlenül cselédnek, nem mintha válaszra méltatnának.

Lehetne másképpen is, ha nem éreznék mindent olyan gépiesnek, megfoganásomtól kezdve.

Ablakot mosnék, az egyszerűségem bosszant. Polcokat is porolhatnék, lepakolhatnám az asztalt (hogyan iszik a hal?)  Frusztrált vagyok, a minap azt álmodtam, láthatatlan vagyok, aztán pedig meztelen, most pedig szürkének érzem magam.

Porszívózni kezdek, furcsa, korlátolt érzés (mi van, ha az időérzékem csütörtököt mond?), mintha egydimenziós higiénikus nyúlvánnyá csupaszodnék, valami nincs rendjén, az öntudatom megérett és egyensúlyt parancsol, és akkor egyszer csak megértem.

A fény a tükörből verődik vissza, én a szoba közepén, ebben a házban furcsán hangos ma a porszívó dala, megállok egyhelyben (a magányosoknak mindent szabad), hamar elegem lett, pedig legalább tíz éve ezt csinálom. Aprólékos részletességgel kidolgozok egy elméletet, mely szerint minden haldoklik, csak a lendület viszi tovább a dolgokat. Aztán kihúznám a porszívót, de fájna a mozdulat, mert már tudom, sohasem uralkodtam magam felett. Mégis, mintha a konnektorhoz nyúlnék, a konnektor a létezés egy nagyobb áramköréhez kapcsol.

Zárlat.

Szeretem ezt az érzést, ezen túl nincs szükségem arra, hogy ordítva szívjam magamba a mocskot.

Haláleset nem történt, de soha többet nem takaríthatok. Az ágy alól pedig szerencsére érdekesebbek a perspektívák.