Gedeon Edit: Csehó

Kocsmatörténet

Beájultam a gárdonyi csehó ajtaján, és leültem a legközelebbi asztalhoz. Tulajdonképpen leülhettem volna máshova is, rajtam kívül csak ketten voltak a helységben, a kocsmáros és egy tipikus „kocsmalakó”, aki most békésen szunyókált.

Az egész nap cipelt bevásárlószatyrot és a táskámat most az asztal mellé tettem.

Azért mentem a gárdonyi csehóba, mert már nagyon fáradt voltam és le akartam ülni valahova. Meg azért is, mert tájékoztattak, hogy a Székesfehérvártól Déli pályaudvarig közlekedő személyvonat előreláthatólag 50 percet késik.

Felhívtam Tamást, hogy jönne el értem kocsival, de már ivott.

Rendeltem egy kávét, azt iszogattam. A kocsmáros megkérdezte, hogy bekapcsolhatja-e nekem a tévét, mondtam, hogy nem fontos, de ő erősködött, úgyhogy végül beleegyeztem.

Valami focimeccs ment, nem igazán figyeltem rá. Néha Tamás kedvéért megnéztem egyet-egyet, de valójában sohasem kötött le. Egyedül azt szerettem benne, hogyha gól volt és Tamás örömében kiabált én is kiabáltam, de egyszer véletlenül a másik csapatnak kezdtem el szurkolni és Tamás olyan mérges lett ettől, hogy azóta nem próbálkozom.

Ahogy ott ültem, arra gondoltam, hogy nem olyan rossz itt lenni. Kint még sütött a nap, bent meg egész elviselhető volt a szag.

Amíg vártam, azzal szórakoztam, hogy néztem, kik mennek el az ablak előtt. Leginkább senki, kivéve azt a nagyon öreg bácsit, aki a nagyon öreg kutyáját sétáltatta volna, ha kutya nem állt volna meg minden lépésnél. Kövér kutya volt, a szeme hályogos, és minduntalan összeesett. De a bácsi türelmes volt, megállt és noszogatni kezdte a kutyust, aki erre megint elindult. Én legszívesebben mindkettejükhöz mentőt hívtam volna, ha nem kezdek el sírni.

Azért kezdtem el sírni, mert azt jutott eszembe, hogy ez bácsi valószínűleg jobban szereti a kutyáját, mint ahogy én Tamást valaha is fogom.

A kocsmáros felhangosította a tévét, (valószínűleg azért, hogy én meg hallgassak el), de ettől csak még jobban kellett sírnom, mert ott van az a sok ember, rúgnak egy labdát, de közben egymást is rúgják, és ez biztos nagyon fáj nekik. Aztán meg Puskás Ferencre gondoltam, aki már meghalt és ettől jobb kedvem lett, mert erről meg az jutott eszembe, hogy kb. egy hete ment reggel a tv-ben egy műsor, ami a régi aranycsapatról szólt, és én, Tamás meg Zsófi mind együtt néztük az ágyból.

Ilyet utoljára akkor csináltunk, amikor még Zsófi és a nővére, Petra is kicsik voltak. Akkoriban az, hogy reggel mind ágyból nézzük a tévét, egyáltalán nem volt meglepő. Most már Petra sohasem bújik hozzánk úgy, mint régen. Igaz, ő most már nagy, és úgy érzi, ez a gyengeség jele. A húga, Zsófi, ő még bújna, de nem akar elmaradni Petra mögött a „felnőtté válásban”.

Tamás hívott, azt kérdezte, mikor érek haza és, hogy van-e kaja, a lányok is éhesek. Mondtam, hogy nem tudom, és hogy még van egy kis maradék a hűtőben a hétvégéről.

Most már megittam a kávémat is, nem bántam volna, ha jön végre az a vonat.

Volt idő, hogy egy porcikám se kívánkozott haza. Előre tudtam olyankor, hogy mi fog várni otthon: Zsófi és Petra egymás haját tépik, karmolják, harapják egymást. Ha már az utca túloldaláról hallottam a visítozásukat, akkor vártam egy fél órát a ház előtt, míg abbahagyták. De most éhes is voltam (utoljára délben ettem, egy zsíros kenyeret, mivel csak az volt a    a munkahelyen, most meg már este 7 lehetett) és mint már mondtam, fáradt is.

A kocsmalakó most felébredt, és ittas tekintettel körbenézett. Mikor meglátott, láthatólag megdöbbent, vagyis én erre következtettem abból, hogy  „ó, édes Istenem” kiáltás hagyta el a száját, és a szemét nem vette le rólam.

„Egy őrült, vagy még mindig részeg”, gondoltam. A munkahelyemen naponta találkozok ilyenekkel, úgyhogy nem zavartattam magam.

Odalépett az asztalomhoz és nagyon halkan, suttogva kérdezte:

„Tényleg te vagy az? Nem hittem volna, hogy eljössz.”

Ránéztem.

„Igen, most már egészen bizonyos, te vagy az, Shankhamala, indiai hercegnő, a nagy Mustafa leszármazottja és Shankhamala reinkarnációja”

Szóltam a kocsmárosnak, szólna már rá végre, de azt teljesen lekötötte a meccs.

Gondoltam, ha már itt tartunk, belemegyek a játékba, és indiai hercegnő leszek, hacsak pár percig is, de ekkor  megszólalt a vasútihangszóró:

„A Székesfehérvártól Déli pályaudvarig közlekedő személyvonat a 2. vágányról azonnal indul. Kérjük fejezzék be a beszállást.”

Nem vagyok indiai hercegnő, de nem bánom. Nekem így is jó.