Poli


Új tehetségeink bemutatkoznak

Ilyen volt…

 

Szirtes Manka: Ott

A szék szelíden lebegett a homályos semmiségben.

– Szerinted… – a lány a széken megköszörülte a torkát és egy csikket a semmibe pöckölt. – Mi a különbség a cigaretta és a szerelem között?

A másik elmosolyodott. Egy, a széktől nem messze lebegő kanapén feküdt hanyatt, egy színes sállal játszott és a combját simogatta.

– A cigi után köhögsz… a szerelem után sírsz…

A lánynak megrándult a szája sarka.

– Melyik éri meg jobban?

– A szerelem. Attól nem kapsz tüdőrákot és a körmöd is szép marad…

Egy pillanatig mélyen egymásba fúródott a tekintetük, aztán a lány elfordította a fejét.

– Kérsz még egy szálat? – kérdezte a másik.

A lány habozott. Elfogadta.

– Ugranunk kellene… – mondta halkan. Hátrahajtotta a fejét és a magasba fújta a füstöt. A homályos semmiség azonnal elnyelte.

– Pedig karika lett volna… – mondta a másik.

– Ugranunk kellene… – ismételte a lány még halkabban, de nem nézett a másikra.

– Ráér még…

A másik is rágyújtott. A lány felnézett. Meztelen teste vibrált, a tekintete ölni tudott volna.

– Ugorjunk. – a hangja még az előbbinél is halkabb volt, de olyan határozott, mint még soha. – Ugranunk kell. Most.

A másik arcán árnyék suhant át.

– Én maradok.

A lány bólintott és óvatosan felállt. A szék megbillent alatta, a másik utána kapott. Együtt zuhantak. Millió éve először érhettek egymáshoz. Sose hallatszott puffanás.

 

Féniász Vera: Színház…

Színház. Bambival.Bambival jó. Nagyon jó minden, ami Bambival van..
Imádom a színházat. Nevetés, álarc, nevetés, álarc.
Szeretem, mikor átkiabálják az egész teret. Mindent hallani, mindent látni kell. Mint én a
világban. Mindent látni, mindent hallani szeretnék. Sok mindent látok. Látom
a színészeket, látom azt a helyes fiút, aki néha beáll énekelni. Látom a mellettem ülő két fura nőt.
Látom a Bambit. Őt nagyon. Magamat… magamat nem látom. Hol vagyok? Ki vagyok?
Nevetés, álarc, nevetés, álarc…

 

Ilyen lett…

 

Molnár Márk: Színházban

Mindent látni, mindent hallani akarok. Sok mindent látok, de közel sem annyit, amennyivel vágyamat olthatnám. Látom a színészeket. Az ócska, ripacs, megélhetési színészekett. Látom a fényeket, a függönyt, a díszletet. A fakó, hamis díszletet. Látom a fiút, aki néha beáll énekelni.

De mégis, hogy lehet, hogy az átkiabált terek és a fellengzős mondatok közt, a színházban, a csodás színházban, a nevetések, az álarcok között amire leginkább figyelni tudok, az a mellettem ülő, két fura nő. Nem is a nézőtéren ülnek ők, székük szelíden lebeg a homályos semmiségben. Hogy lehet, hogy a hamis érzelmek játéka nem foglal le annyira, mint halk, suttogó beszélgetésük.

– Ugranunk kellene… -mondja halkan az egyik nő. Ahogy arcát felém fordítja, jól láttam a hirtelen felcsapó színpadi fényektől vonásait. Öreg. Biztos vagyok benne, hogy öregebb, mint amiről kora árulkodik. Mély vonások, ráncok. Megkeseredett, nevetséges néni, aki túl sokat rágódott az élet gondjain, amelyeket nem lehet rágódással megoldani. Túl sokat dolgozott, elhanyagolta családját, elhanyagolta a férjét, a gyerekét. Túl sokat sírt a szerelemtől, túl sokat köhögött a dohány füstjétől. A szívét roncsoló nyomokat sose gyógyítja be a sok rossz színházi előadás. De van ebben a néniben valami különleges. A sok fájó ránc alatt, a szemében fénylenek a színes reflektorok. Ezek a fények engednek betekintést nyerni a fejébe. Átutazhatom az egész életén, és alátámasztást nyerhetnek arcának vonásai. Látom a szerelmeit, látom a családjait, látom a barátait, ahogy mind elhagyják. Ahogy mindet elhagyja. Ahogy minden elmúlik, ami számít. De valóban, az elmúlások szívszaggató hangjai közt, megpendül egy húr. Egy mennyei hang, az infantilizmus hangja.

– Ráér még – jön a válasz a másik nénitől, akinek csak vattacukor-haját látom, és az azon átszűrődő fényt.

– Ugranunk kell. Most – Infantilis Néni, ha lehet, még halkabban suttog és mostmár kajánul vigyorog is. Rémisztő. A másik néni arcán a világítás miatt egy árnyék suhan át.

– Én maradok – mondja Árnyéksuhanós Néni. Infantilis Néni egy cigarettát vesz elő táskájából és rágyújt, majd felemelkedik székéből. Árnyékátsuhanós Néni utána kap. Megragadja csuklóját, de ahelyett, hogy visszarántaná a székébe, ő is feláll. A sötét, üldögélő tömeg kellős közepén állnak, füstölgő cigarettával. Üléseik, az inteligens támla-visszaeresztő képességgel megáldott üléseik lassan záródnak be, óvatosan emelkednek fel, óvatosan kúsznak rá a háttámlákra…

…és akkor a székek megbillennek, százak zuhannak az édenfekete mélységbe. Infantilis Néni cigarettáját a kárpitba nyomja és az egész nézőtér lángba borul, és már én magam se érzékelem a veszélyt, csak ülök és kacagok. Csak figyelem a páratlan hitelességgel rettegő színészeket, a forró fényével lüktető lángokat és a világot teremtő díszleteket. Látom a helyes fiút is, ki lélegzetét visszatartva lökdösi el maga elől a nőket, hogy ő jusson ki elsőnek az égő színházból.

Nevetés, álarc. Nevetés, álarc. Színház a Nénikkel. Nagyon jó minden, ami a Nénikkel van…

 

Márton Alex: Bambino

 

Színház. Bambival. Bambival jó. Nagyon jó minden, ami Bambival van.

Imádom a színházat. Nevetés álarc, nevetés álarc.

Szeretem, mikor átkiabálják az egész teret. Mindent hallani, mindent látni kell. Mint én a világban. Mindent látni, mindent hallani szeretnék. Sok mindent látok. Látom a színészeket, látom azt a helyes fiút, aki néha beáll énekelni. Látom a mellettem ülő két fura nőt.

Látom a Bambit. Őt nagyon. Magamat…magamat nem látom. Hol vagyok? Ki vagyok?

Nevetés, álarc, nevetés, álarc…

Most már kifejezetten unom nem látni magamat. Basszus, mintha a tükör se akarna visszanézni rám. Ilyenkor szoktam gyomorszájon öklözni magamat, vagy csak szimplán sírva fakadni.

Talán az álarc teszi. Talán ezért nem ismerek magamra. Bezzeg Bambi, ő folyton megtalál, a tömeg legmélyén is felismer. Ugyanis ő olasz. Legalábbis mostanában az. Kicsit gyerekes, vagy inkább olyan, mint egy gyerek. Nem csoda, hiszen még tizenkettő sincs, nemhogy tizenhárom. Amúgy Bambi csodaszép, még mindig a gyermeteg ártatlanság hullámzik az arcán, akárhányszor látom őt. És a hangja… a hangját imádom. Énekel, dalol, de mindezt beszéd közben. Magas a hangja. Magas, mint az Eiffel torony, ahogy a nagyi mondta mindig. Bambival mindet látok, mindent hallok, és vele magamtól sem kérdezem többé: hol vagyok? ki vagyok?

…az álarc mögött Bambi vagyok.

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár