Gedeon Edit új novellája

Dittike és a Kínai Piac

A Népszínház utcában álltam a villamosra várva. Tudtam, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.  Úticélom a Józsefvárosi Piac volt.

Jött a 28-as, és én felszálltam. Ekkor kezdődött el minden.

Körülnéztem, hova is ülhetnék. Mivel féltem a félelmetes emberektől, és nem akartam fiatalon meghalni, úgy döntöttem, a szájában matató asszonyság mögött tökéletes ülőhelyem lesz.

Nagyon meleg volt, és én izzadtam. Arra gondoltam, ez azt jelenti, egészséges vagyok. Hozzám tapadt a ruhám, én pedig az üléshez. Úgy éreztem, talán mégiscsak jobb lenne nem izzadni.

Lehúztam az ablakot, és abban a pillanatban kaptam egy marék szotyihéjat a képembe. Egy héjacska lecsúszott a torkomba és valahol félúton a gyomrom felé megakadt. Éreztem, hogy nem kapok levegőt, köpködve, fulladozva próbáltam megmenteni magam. A szemem sarkából láttam, hogy egy félelmetes ember felállt a székéről és felém közeledik. A félelemtől kivert a veríték. Még láttam, ahogy ütésre emeli a kezét, hallottam saját magamat sikoltani, aztán elsötétült a kép.

Amikor magamhoz tértem még mindig a 28-ason voltam, csak most a földön feküdtem, és a villamos sem mozgott.

Sok ember állt körülöttem. A félelmetes ember már nem is tűnt olyan félelmetesnek, és erre egyetlen magyarázat lehetséges: halálközeli éményben volt részem, és az eddig félelmetesnek, avagy fontosnak tűnő dolgok jelentőségüket vesztették a szememben.

Az a személy, akitől nemrég megrémültem, most barátságos mosolyt küldött felém, majd visszatért az ülőhelyére.

Az asszonyságról kiderült, hogy valójában nem a szájában turkált, hanem szotyizott, és a markában összegyűjtött héjakat könnyed mozdulattal kidobta az ablakon, és mikor én gyanútlanul lehúztam ablakomat a szotyihéjak mind visszatértek a villamosra, olyan dolgok hatására, mint menetszél meg beszippantó erő, szóval csupa olyasmi miatt, melyeknek nem tudom a bővebb magyarázatát. Amúgy nem hiszem, hogy létezne olyan, hogy beszippantó erő, esetleg más néven…?

Mindenestre az eset a szotyihéjakkal engem megnyugtatott. Ekkor tanultam meg azt, hogy sohasem szabad elhamarkodottan megítélni egy embert, hisz akármilyen undorítónak tűnik is valaki, elképzelhető, hogy valójában csak eszik.

Miután mindenkit meggyőztem a villamoson arról, hogy nem kell hozzám mentőt hívni, én is visszatértem az ülőhelyemre. A villamos újra mozgásban volt.

Boldogan, előítéletektől mentesen és bátran néztem szembe utam további részével. Alig vártam, hogy megérkezzek a piacra.

2. rész

És ott voltam. Ott álltam egy másik világ bejárata előtt, amire hatalmas betűkkel ez volt írva: Tigris Piac, alá pedig: József Városi Piac. Fantasztikus érzés volt. Egy ideig a világ sokszínűségén gondolkodtam, majd beléptem a kapun.

Az első, amit észrevettem, a tömeg volt. Nehéz lett volna nem észre venni, tekintve, hogy mindenhol ott volt. A részévé akartam válni, együtt akartam mozogni vele, fellökni másokat, nem gondolkodni, csak menni előre, ugyanazt érezni, amit a többiek éreznek, úgy viselkedni, ahogy ők viselkednek. Csak egyre tudtam gondolni: Nem szabad kitűnnöm, különben megtörik a varázs…

Boldog, szinte hisztérikus önkívületben jártam a bazársorok között, sohasem tudva, éppen hol vagyok és merre tartok. Minden bazárt, minden kincset meg akartam nézni.

Az egyik kifőzdékkel volt tele, itt még többen voltunk, mint másutt. Öreg kínaiak árulták az ételt, amit ott helyben készítettek.  Jólesett arra gondolnom, hogy talán ugyanezeket az ételeket főzték még otthon is, a saját hazájukban.

Tovább haladva a sorok között, a ruhákhoz érkeztem. Ruhák voltak mindenütt, ameddig csak a szem ellát, persze cipők is. Divatos kis kínai csizmák, csinos cipellőcskék és a legelképzelhetetlenebb fajta lábbelik. A legjobban az tetszett, hogy mindenhol kedvesen mosolygó kínaik szolgáltak ki. Eddig egy olyan kínai emberrel sem találkoztam, aki ne viselkedett volna szívélyesen velem. Előfordulhat, hogy titokban át akarják venni a világuralmat, de a sok kedvesség szívemig hatolt. Minél több időt töltöttem a piacon, annál kevésbé akartam onnan elmenni.

Egy vagy két, (de lehet akár száz) ott töltött óra után kezdtem érezni, hogy szólít a természet. Lehet, hogy talán nem kellett volna innom abból a különleges Guangxi-i teából, amit olyan barátságosan kínált nekem egy idősebb úr még a kifőzdéknél. De ahogy a mondás is tartja: késő bánat…

Sok kérdezősködés után végül megtaláltam a WC-t. Ekkor éreztem először újra valamit a korábbi félelmemből. Nagy levegőt vettem és beléptem a WC ajtón. 6 perc elteltével, olyan emberként léptem ki, akinek nincsenek félelmei.

Visszatértem a forgatagba, és könnyű szívvel vetettem bele magam ismét a zsivajjal teli kavalkádba.

Újra terepen voltam, és önfeledten bandukoltam egyik bazár sorról a másikra. A ponyvák árnyékában ártatlan kínai fiatalemberek kártyáztak és árulták azt a bizonyos Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov által tervezett gépkarabélyt.

A hangos bemondó recsegett egyet. A kínai fiatalemberek felnéztek kártyájukból, a veszélyesnek tűnő kínai férfiak meg sem moccantak. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. Még egy recsegés és sípolás után a hangos bemondó megszólalt: „Friss lángos érkezett”.

Fél perc múlva az összes árus eltűnt és egy rendőregyenruhás csapat szaladt végig a bazársoron, nem hagyva mást maga után, csak engem. Egyedül álltam a kihalt üzletek között. Távolról hallottam csak a tömeg morajlását.

Az egyik bódé ablaka megmozdult, és egy öreg kínai bácsi dugta ki rajta a fejét és nézett körül óvatosan, majd kipakolta a portékáját. Közelebb léptem, hogy jobban lássam, mit árul. Most, hogy elmúlt a veszély, a többi árus is visszatért, magával vonzva az emberek tömegét.

Kicsi dobozok voltak a standra pakolva, egyiket a kezembe vettem. Dr. Chen elhízás elleni csodakapszuláját tartottam a kezemben. Megvettem. Még az árából is le tudtam alkudni, igazán jó üzletet csináltam.

A bazársor végén kiáltás hallatszott: „Vigyáztam! Vigyáztam”. Egy kínai asszony főtt kukoricával megrakott talicskával száguldott végig a bazársoron. Már nem tudtam időben félre ugrani, meglökött. A lökés nem csak fizikailag hatott rám. Megtört a varázs, kizökkentem korábbi állapotomból és többé nem tartoztam ebbe a világba. Ott álltam zsebemben Dr.Chen csodakapszulájával, de ez a tudat sem tett boldoggá.

Túl sok időt töltöttem a piacon.

Hirtelen, egy büdös koszfészek közepén álltam, egy bódé mellet, ahol olyan iratokat árultak, amikkel tisztességes ember eleve rendelkezik, vagy később annak rendje és módja szerint szerzi azt meg. Itt minden hamis.

Azt hiszem sokkot kaphattam, nem emlékszem, hogy és mikor távoztam a piacról.

3. rész

Bezártam a szobám ajtaját és leültem az asztalhoz. Elővettem a kis doboz kapszulámat, és az éjjeli lámpa fényénél elolvastam a tájékoztatóját. „Vigyázat! Dr. Chen elhízás elleni csodakapszuláját hamisítják. Csak abban az esetben vegye meg a terméket, ha a dobozon rajta van az arany matrica.”

Megnéztem a dobozt, rajta volt a matrica. Hát mégsem hamis minden ami a Kínai Piacon történik. Hálásan gondoltam Dr. Chenre, aki visszaadta a hitemet a kínaiakban.

Felidéződött bennem minden élmény, a piac varázsa, a tömeg, a szagok…illatok. A kínaiak. Azon a napon senkit és semmit sem szerettem jobban a kínaiaknál.

A mai napon meg senkit se szeretek jobban a kínai férjemnél és a kínai gyerekeimnél, akikből van vagy öt.

Édesanyámnak és a többi olyan embernek, aki magától idegennek érzi a Tigris világát ezt üzenem:

Vannak emberek, akik utálják a Kínai piacot, de nekik még nem volt részük varázslatban.