MDM: Holdtölte

Holdtölte

(„Ne, Marci. Ne!)

A macska egy sötét padon ült az éjszakába bújva. Fejére esőcseppek hulltak, de ő csak a kövér holdat nézte. Vastag felhők között, egy erős, zömök, de viharvert fa koronájának helyén tündökölt és elégedett mosollyal tekintett le rá. Ő csak a hold túlsó oldalára gondolt. Vajon oda teszi Holdanyó rejtgetni való, megrokkant, gyűrött arcvonásait? Ott bújtatja ez az égi dáma prostituált múltjának rongyos emlékeit? Arra az oldalra (amelyiket senki se lát) kerültek  örökölt, férfias vonásai? A szemlélődő állat mély gondolataiba merülve kicsit elbóbiskolt. Nehezére esett a gondolkodás; nem rég etették meg. Azonban jóllakott, bágyadt boldogságából kizökkentette egy hangos nevetés. Új néznivalója akadt.

Egy fiú és egy lány nevetgéltek, lassú léptekkel a peron mentén. Felé közelítettek. A fiú magas, emberes külsővel jött a világra, míg a lány alacsony tömzsi vonalakkal lett megáldva. Ahogy közelebb értek, a padon gubbasztó macska hallani kezdte szavaikat.

– Istenem, imádom a humorod – nevetett csillogó szemekkel a lány.

– Köszi – mosolygott vörösen a fiú.

– Persze sokkal jobb lenne, ha lány lennél, mert lehetne értelmes dolgokról is beszélni veled. – A fiú felkacagott. Füléhez kapott.

– Azért jobb így hogy én – itt megbicsaklott a hangja – fiú vagyok, te meg lány. – Keserűen mosolygott.

– Persze, egyik fiú se annyira tökös, hogy lemondjon a tökeiről és helyette keserű heteket töltsön görcsölő hassal és egyebek. – A jól megnyomott egyebek után mélyen a fiú szemébe nézett.

– Nem erre gondoltam – kapta el tekintetét a fiú.

Csend támadt a vidám pár között. Kellemetlen csend. A lány a soha meg nem érkező vonat felé pillantott, majd levette szemüvegét és eltette puha tokjába, amit aztán táskája mélyére süllyesztett. A fiú szája tátva maradt. Zavartan csukta össze úgy, hogy  fogai nagyot koccantak. Biztos volt benne hogy a lány meghallotta. De a lány látszólag semmit sem hallott. Kezét táskájában tartva szorongatta szemüvegtokját. Körmével a tokba új mintákat vésett. Szemüveg nélkül újra a fiú szemébe nézett. Tekintetük egy pillanatra találkozott. A fiú szomorúan nézte, ahogy a lány elfordul.

– Marci, ugye nem akarsz többet, mint barátságot? – kérdezte a lány kényszeredetten és sajnálkozva. A fiú nem tudott felelni. A lány arca helyett már a közeli padot fürkészte.

– Marci, ugye nem… – Valami kékes fénnyel sejlő, alaktalan dolog közeledett onnan, ahonnan az előbb ők érkeztek.

– Nem, nem akarok. – A kékes fénnyel sejlő dolog megérkezett és ő volt az; az előzőnél sokkal kínosabb csend. Óvatosan fészkelte be magát közéjük.

– Nem tudom hányszor beszéltük meg… – próbált átbeszélni a csenden a lány, de szavai nem jutottak el a fiúig.

– Tudom hogy hiába áltatom magam… – kezdett bele a fiú is.

– Annyira sajnálom, hogy még mindig nem érted.

– Sajnálom, hogy még mindig nem hiszem el.

– Az egészet talán én rontottam el.

– Annyira hülye vagyok, hogy hittem benne.

– Remélem nem gondolod, hogy hülyítelek, én csak szeretek veled lenni.

– Én csak szeretnék még többet veled lenni.

– Én, én az egésszel nem tudom, hogy mit okozok neked. Nem tudom, mit érzel, csak azt tudom, hogy ez így nekem nem jó.

– Nem is kéne foglalkoznod azzal, hogy én mit érzek, én csak téged szeretnélek örülni látni.

– Tudod azért nem jó, mert a barátom vagy.

– De ez csak azért nem megy, mert, mert szeretlek.

– Te mit érzel, Marci? Kérlek mondd el!

– De te nem szeretsz ugye? – És az átláthatatlan csend győzedelmeskedett felettük.

– Most kérem hogy mondd el, és nem teszed. Ez a baj veled.

– Félsz, hogy gyenge vagyok és nem bírom a visszautasítást? Hát csak tudd, nem te lennél az első, aki faképnél hagy.

– Ha kicsit változnál, talán még szerethetnélek is úgy, ahogy te szeretnéd. –A csend lassan megrepedt köztük.

– Persze nem hagytál faképnél, hiszen nem is voltunk együtt. Senki se állította, nyugi.

– De nem tudsz, mert önfejű vagy. – Lassan kúsztak át a szavak a lánytól a fiúhoz.

– De nem is figyelsz, mert önfejű vagy. – És lassan kúsztak át a szavak a fiútól a lányhoz, de ő meghallotta.

– Önfejű? Önfejű!!? Őnfejű! Én? Önfejűnek tartasz? Hálásan köszönöm. Nem is tudtam soha, hogy önfejűnek tartasz. – Ekkor robbantotta szét a kékes fényben játszó csendet a lány. Szavai felpofozták a fiút.

– Mit gondolsz, miért próbálom most veled megbeszélni ezt az egészet? Hát nem azért, mert önfejű vagyok. Te mondod itt a magadét, le se szarsz, de persze én vagyok az önfejű. – A fiúnak csapódó szavak zöld-kék foltokat ejtenek rajta. – Én, aki itt lógok veled este, egy vonatállomáson, csak azért, hogy neked ne kelljen egyedül otthon üldögélned. – Kések vágnak a fiú húsába. – És még annyira se méltatsz, hogy megköszönd. – A lány szünetet hagyott a megköszönésnek. A fiú, kinek agyában erős zajt keltettek a csapások, csak a padot figyelte és a rajta ülő macskát.

– Húzz… – szavanként nagy szünetett hagyott – …innen… – a macskát nézte, a macskához beszélt – …a picsába! – Nem volt erőszakos az utolsó szava, csak nyomatékos. Talán hangosabb, mint az eddigiek. A lány meg se rezzent. A nagy szünetek miatt nem értette a fiú mondatát, szerencsére a fiú megismételte. Üvöltve.

A lány sarkon fordult és elsietett. A macska azonban konokul ült a padon, a vidám párra már régen ráunt, most gondolatai a hold fényes oldala felé repítették. Mitől nőies a hold? Semmivel sem gömbölyűbb, mint a legtőbb égitest. Nem is túl kedves. Csak éjszaka jön elő, akkor próbál világítani, de nem is le a földre, inkább csak úgy maga körül. A fiú könnyes arccal odasétált a padhoz, és letelepedett a macska mellé. Szótlan volt. Szótlan volt négy teljes percig, amikor visszaérkezett a lány, ki az előbb sarkon fordult.

– Nem neked mondtam – pattant fel a fiú a padról.

– Tudom… de megijedtem – mondta halkan a lány. – Olyan nagy voltál, és vörös és… és paraszt.

– Csak ennek a macskának itt. Csak neki mondtam.

– Igen, csak olyan volt, mintha nekem mondtad volna.

– Miért mondtam volna ilyet?

– Nem tudom, talán úrrá lett rajtad a “de nagy férfi vagy” érzés.

– Neked csak annyit akartam mondani, hogy… – pont elég nagy levegőt vett, hogy társnője közbeszóljon.

– Ne, Marci. Ne! – Már élesebb hangon beszélt. A fiú könnyes szemmel nézett rá. – Te sírtál? Édes Istenem, térj már észhez. Ez nevetséges. Amit csinálsz. A kislányok sírnak.

– Szóval ne üvöltözzek és ne is – szipogott – sírjak?

– Ne, Marci. Ne! – Haragos volt a lány.

– Én tényleg csak…

– Ne, Marci. Ne!

– De…

-Ne, Marci. Ne!

– Akkor mit csináljak?

– Nem tudom, de most nem érdekel. Nagyon megsértettél.

– Bocsánat. Sajnálom.

– Ne. Nem kell sajnálnod. Csak ne csináld ezt az egészet. Olyan hülyén viselkedsz.

Újabb csend közeledett a síneken. Nem közéjük akart ülni. Agyukat vette célba és oda férkőzött be, mindennemű érzelmeikre és vágyaikra és ösztöneikre telepedett rá. Így ült egymás mellett a vidám pár, amíg meg nem érkezett a 22:05ös vonat.

A mellettük csücsülő macska vélte látni, hogy a hold némileg elfordul és mutat egy kicsit mind a két arcából. Egy megfigyelő sose engedheti meg magának, hogy állást foglaljon; maradjon csak nemtelen.