Szirtes Júlia novellája

Drága Lydia

 

 

Az ablak mocskos volt és a falak penészesek. A polcok a plafonig értek tömve könyvekkel, néhol egy-két elszáradt virág. A sarkokban szemét. A szoba közepén masszív fa íróasztal; rajta papír tömkeleg és egy piros lámpa. Kiégett izzóval.

Az asztal mögött egy férfi ült. Levelet írt.

 

 

Drága Lydia!

 

Nem tudom hogy kezdjem… Egyáltalán szólíthatlak még így? Drága Lydia… Drága Lydiám…

Azért írok mert rólad álmodtam. Nem tudom már mit de rólad. Mindig rólad álmodok. Mindennap. Mindig mást de mindig te vagy a főszereplő. Két és fél éve… Állandóan…

Megértem hogy elmentél. Ez itt nem neked való. Mindig is a nagy városokat szeretted, a sok embert, a nyüzsgést… Remélem most jól érzed magad.

Mesélni akartam magamról… Rég nem beszélgettem senkivel… Ha nem érdekel ne haragudj… de hátha… Bár talán ki se nyitod ezt a levelet… Talán el se küldöm… Nem akarok bemenni a városba, ide pedig nem jön a postás. De valamelyik nap bementem. Vettem egy pár üveg whisky-t… Igen, még mindig iszom. És cigarettázom is. Egyre többet. De azt nem vettem. Abból még van pár doboz. Majd ha elfogy úgyis be kell mennem és akkor elküldöm ezt a levelet. Már ha beengednek a postára. A boltba alig engedtek be… Pedig csak whisky-t akartam. Hajléktalannak néztek… Talán igazuk van, nem tudom, egy éve eltörtem a tükröt… Részeg voltam…

Hiányzol… Nélküled teljesen más… Részeg is egyre többször vagyok… De azért igyekszem mértéket tartani…

Te mindig az egészséges életmódról beszéltél… Sose sikerült, de mostanában megint megpróbálkoztam vele. Megyeget. Lassacskán. Néha még a telefontöltőt is kihúzom éjszakára. Nappalra nem megy. Kell a zümmögés… Nem bírom nélküle… De a telefon már nincs meg… Elvesztettem… Régen… Amúgy se tudom a számod, nem lett volna értelme. A tv-t se kapcsolom már be. Az még működik, de nem érdekel. Túl színes… Látod, egyre egészségesebb vagyok. Bár a tusfürdő elfogyott… a szappan is és nem tudom mióta nem borotválkoztam. A hajam is megnőtt. Képzeld göndör. Talán tetszene neked…

Apámat kiengedték a kórházból, de anyám nem akarja visszafogadni. Azt mondja nem akar együtt élni egy alkoholistával… Azt mondja engem is ő rontott el… Hogy ő nevelt ilyenre… Már hónapok óta nem beszéltünk, mondtam, nincs telefonom. De apám idejött egy pár hétre miután kiengedték és anyámnak nem kellett. Idejött, ivott, aztán eltűnt. Talán már halott. Nem tudom…

Nagyon hiányzol… Egyszer igazán meglátogathatnál… Mindig meg akartál tanítani varrni és sose tanultam meg. Most megtaníthatnál… Szinte minden ruhám lyukas.

Nem csak nekem hiányzol. Dolly-nak is. Mióta elmentél nagyon sokat csavarog. Keveset van itthon. El kéne vinnem állatorvoshoz de amelyik itt élt a városban elköltözött, messzebbre pedig nem tudok menni. Nem akarok… Hívhatnék orvost de nem tudom melyik jönne ki egy öreg kóbormacskához… Lehet, csak rád lenne szüksége…

Épp dél van és telibe süt a nap az ablakon… Ez volt a kedvenced… Imádtad a napot… Biztos most is a napon vagy…

Untatlak… Mostanra biztosan férjed van, gyerekeid, ház, kutya… egy normális élet. Biztos elfoglalt vagy. És egyébként is hazudtam. Már nem süt be a nap. Nem úgy mint régen. Ablakot kéne mosnom… De felesleges…

Szánalmas vagyok. Tudom. Két és fél év után szedtem össze magam hogy felemeljem a tollat és most sem tudok semmi érdemlegeset írni. Akkor kellett volna utánad mennem… Azonnal.

Tudod…

 

 

A férfi rágcsálni kezdte a toll végét. Letette, felállt, az ablakhoz ment. Odakint mintha valóban sütött volna a nap. Pillangók kergették egymást, szelíd szél táncoltatta a fák leveleit. Dolly egy közeli fatönkön feküdt és napozott. A férfi átsétált az előszobába és résnyire kinyitotta az ajtót. Egy szőke kislány biciklizett épp el a ház előtt. A bicikli kosarában fehér kisnyúl. A lány énekelt.

A férfi visszacsukta az ajtót, megrázta a fejét, rágyújtott és visszaült az asztalhoz.

Nem tudott mit írni. Pedig annyi mindent írt volna még. Hogy szereti és hogy visszaforgatná az időt ha lehetne, hogy bocsánatot kér minden fájdalomért amit okozott, hogy nincs más vágya mint még egyetlen egy olyan nap mint régen mikor egész nap együtt voltak, csak ő és Lydia – drága Lydia, drága Lydiám – a napon sütkéreztek, szőlővel etették egymást és hosszú órákon át szeretkeztek, hogy nem akar mást az egész világból mint még egyszer látni őt, a gyönyörű szemeit, még egyszer nevetni látni, a tökéletes ajkaival és még egyszer átölelni, érezni az illatát.

A férfi a kezében füstölgő cigarettát nézte. Szerette a füstöt. Szerette ahogy kanyarogva felszáll a cigarettából, ahogy formálja a port a levegőben, ahogy alakot ölt és végül szerte foszlik.

Szerette a tüzet is. Ahogy a parázsló cigaretta kecsesen landol a papíron, az meggyullad majd lassan az egész asztal lángba borul, egyre melegebb lesz, ő pedig csak nyugodtan ül a széken és nézi hogyan fordul vörösbe minden, hallja a fa ropogását, a papír sercegését… A könyvek sikolyát… Kérik sikítson velük. De ő nem sikít. Lydiára gondol.

Drága Lydia, drága Lydiám…