Új írások az Önképzőből
Isten is
Kellő félelem járja át az erdőt ahhoz, hogy előlépjen barlangjából. Vihar lökte s tépte az ágakat. Recsegtek, s Isten némán figyelte az ostromot. Szemeiben méreg villogott. Gonoszsággal teli tekintete villámokat szórt az elhagyatott teremtményre. Valami felébredt a világban. Egy haragos érzés, egy robbanásra kész vulkán, egy lágy fuvallatban élő remény.
Ez égen a szürkeség most az úr, s ki korábban az egekben trónolt, most bujkálni kényszerül. Kiátkozták szülöttei. Bosszúra éhes szájjal ordították a mennybe átkukat. Hangszálszaggató üvöltéssel száműzték a korábbi királyt, aki nem tartotta szemét népén. Hátat fordított, s a földek felszakadtak, tudták, már nem figyel, többé már nem véd, nem őriz, segít, támogat, beszél. Néma. Elcsendesedett.
Felcsaptak a lángok. Elszenesedtek az erdők, leégtek városok, robbanások embertesteket szaggattak, sikolyok repkedtek, hamu szitált, s szürke fellegek szállták meg a kék égboltot. Lávafolyamok zúdultak a falvakra, házakra, otthonokra, az otthonomra. S szélvészek kerekedtek, söpörtek végig földrészeken, döntöttek ki fákat. Forgószelek, hurrikánok indultak pusztító sétára, megtéptek lombokat, bokrokat s szétszaggattak családokat, apákat tekertek magukba. Tengerek indultak pusztítani. Vízözön sodorta el a még élőket és végleg reményfosztottá tette az embereket.
S ki imára emelte kezét, azt érte elsőként a rettentő halál. Ebben a pillanatban pusztult el a menny. Ez a pillanat kísérte fel az emberiséget egy magas bércre és lökte le azt hitványul a lángoló lávatengerbe.
Aztán azt kezdték mesélni, hogy köztünk bujkál, hogy ő is elrejtőzött valahol a hegyekben, ahogy mi is. Mert nem voltak többé erdők, leégtek, nem voltak többé városok, romba dőltek, nem volt többé föld, hagyta, hogy a gonosz elpusztítsa. Aztán könnyes szemekkel bocsánatot várt, de nem kapta meg. Szörnyű félelmeket ismert meg, és alkalma volt a menny után a poklot is megtapasztalni, s lelke csak égett, tűz kergette őt keresztül az emberi életen és szörnyű kínok között tapasztalta meg teremtésének hibáit. A szenvedése oly hosszú és mély volt, hogy miután életek százait élte le ekképpen e világban, más álmokat kezdett álmodni. Többé nem akarta bosszúját ránk vetni, nem akart segíteni senkin, csak megszabadulni az élettől, eldobni, elrejteni, elpusztítani.
Meg fogom keresni, meg fogom ölni. Lángok ölelik körbe életemet, és néma vagy számomra. Szavaid már üres visszhangok csupán. Régebben beszéltél velem, de most már hallgatsz, s hívva sem jössz már, elbújtál, de megkereslek, megkereslek… és megöllek.