Ajándék az ünnepre: G.M. írása

Magány szülötte

 

Hideg szellő lengte végig a szobát, mint viharnak távoli hírnöke. Megremegett tőle, mint falevél az őszi időbe. De az ablakot nem akarta becsukni. Jó volt érezni a friss és illatos nyáresti levegőt. A pulóver meg egyébként is mindig kéznél van, hogy felmelegítsen.

 

Rágyújtott egy Marlboróra, majd kikereste a legmelankolikusabb számot és becsukta a szemét. Egyedüllét. Micsoda áldás tud lenni. A jóleső semmittevés éjszaka, mikor már mindenki alszik, és csönd van. Aztán persze jönnek a gondolatok, a magány érzése. Közben újabb számot újabb cigaretta követ, és telnek a percek. Egyre mélyebbre kerülsz a gondolataidban és egyre kínzóbb kérdések vetődnek fel.

Majd iszol egy korty tiszta vizet és ismét béke van.

 

Micsoda óceán, melyen ringatózol! Milyen fárasztó is hajózni rajta. Felmerül persze a vízbefulladás kérdése. Vajon megéri-e? Keresni fognak majd a hullámsírok között, vagy eltűnünk, mintha nem is lettünk volna. Újabb korty víz. Igen így már más, ezt ő is érzi. A füst eloszlik és a hajó ismét felfelé emelkedik a hullámon. De a tetején csak keserédes képek várnak bennünket, és ismét ereszkedünk. Oh, miért játszol velünk Poszeidón?!

 

Aztán múlni kezd a kávé hatása, és fáradtság lesz úrrá rajta. Tiszta melankólia és kábaság, fáradtság. De hát mi értelme aludni? Az álmok nem mentenek meg, csak húzzák az elkerülhetetlent. Micsoda rossz filozófia. Persze, hisz rossz gondolat az atyja, no meg az anyja sem egy dicséretre méltó fajta. De hát így van ez, ily csodás estéken, egyedül a szobádban, magányosan és boldogtalan.

 

Azt mondják, a boldog emberek tovább élnek. Így ha boldogtalan vagy, ez se nagyon segít rajtad. De legalább előbb szabadulsz a boldogtalanságtól. Már ha szabadulsz egyáltalán.

 

Lassan, de csak igen lassan, egyre több gondolatod sodródik erre a zavaros vizű szirén tanyára, és elcsábulsz a halálra. Ekkor ragadják meg a barátaid a lehetőséget, no meg a kormánykereket, és terelnek csendesebb vizekre.

De ő még mindig egyedül van, emlékszel, nemde?

 

Persze gondolhatnánk, hogy most leírom, ahogy kiterveli és véghezviszi gyilkos tettét. Melyért vérrel kell majd fizetnie és magyarázattal az alagút végén, a fényben, menekülsz-e vagy csak unatkoztál, miközben egy kést a torkodhoz fogtál?

Újabb korty víz és tiszta elme.

 

Próbáljunk egy másik számot, ez már úgyis haldoklik, melankóliából meg elég mára.

 

No, nézd, most meg táncolni kezd. Aranyos nem?  Persze, hisz te nem láthatod. De várj, megpróbálom lefesteni.

 

Nem egyszerű, az egyszer biztos. Fekete pulóver van rajta, és fehér árnyékát veti vele a falra. Dereka akár egy nyüzsgő méhnek, jár erre, jár arra. Rajta a kis szoknya sem egy egyszerű fajta. De a ritmust tartja vele hosszú, világosbarna haja, melynek illata, mint ahogy feszes melleinek is… leírhatatlan, sajnálom, de ezt csak szerelmes szív tudhatja. Ajka és sötét szeme is mutatja, szenvedély lakik abba’ az arcba’. Mezítelen lábfején fireg-forog, mint egy balerina. Jobb is, ha keresek neki valamit, mielőtt felfázik a talpa.

 

De most már talán elég is a táncból, jer, kedvesem, aranyom, ülj az ölembe, nézd rólunk írtam. Ő meg csókkal kedveskedik vissza nekem.

Újabb korty, és újabb felocsúdás, újabb hullám és újabb hullámtörés. Ismét a gravitáció a nyertes, és a hajót rántja is magához hevesen. És újabb cigarettára gyújt.

 

De ki? Most már engem is érdekelne, hogy vajon ki az ki szívemet öleli örökre.

 

De látom rajta, hogy álmos, és fejét mellemre hajtva, álomba szenderül. Én még csodálom őt, aztán én is elálmosodom, és együtt alszunk.

 

Én és a magánynak szülötte.