Poli


Nagy Ábrahám novellája az Önképzőben

A vaskályhában ropog a tűz…

 

A vaskályhában ropog a tűz, és a hajópadlóról a rácson átszüremlő fény visszaverődik. Ez a papa dolgozószobája. Ide sosem engedett be még. Érdekes szobája van, nagyon komoly és szigorú. A saroktól sarokig könyvespolcok, tele vastag könyvekkel.

Esteledik már, ezt jól látom az ablakon át; a szemközti ház második emeletét látni innen, épp most süti a nap utolsó narancssárga sugaraival a falát, nagyon hosszú árnyékot adva az ablakpárkányának. Most tanultam az iskolában, akkor a mi ablakunk Észak felé néz.

Ahol ülök, a papa íróasztalán, akkora a rendetlenség, mint a rajzasztalomon. Füzetek, könyvek, rajzok házakról – ezek nagyon érdekesek – és egy grafit.

Anya és apa elmentek itthonról még mielőtt én hazaérkeztem volna az iskolából. A házmester néni engedett be a házunkba. Az iskolából egyenest haza jöttem, mint mindig. Még sosem voltam egyedül a házunkban. A házmester néni azt akarta, hogy náluk ebédeljek, de én nem akartam náluk enni, mert nem szeretem, ahogy beszél a szomszédunkkal. Az anya azt mondta, azért ilyen a házmester néni a szomszédokkal, mert nem fizetnek lakbért.

Megkordul a gyomrom. Még nem vacsoráztam, és nem is ebédeltem. Anyáék meg nem jönnek haza. Abban az ingben, nadrágban és cipőben vagyok, amiben iskolában is voltam. Ilynekor már pizsamában szoktam lenni, és tudom, ha anya itthon lenne, azt mondaná, rég az ágyban a helyem.

Nagyon unatkozom, és igazából nem is értem, hogy miért nincsenek itthon a szüleim. A papám meg fog büntetni, ha itt talál, de lehet, hogy örökre elmentek, és akkor nem tud megbüntetni. Nem akarom, hogy megbüntessen, de azt még inkább nem akarom, hogy soha ne jöjjön haza.

Úgy ülök itt az asztalon, mint a török szultánok: törökülésben ülök, és az íróasztal most az én trónom. Megvizsgálom a papám házterveit, – én már sokat láttam ilyent, amikor a papám megmutatja az anyának a konyhában, hogy épp hogy áll a munkában, én is mindig nézem – és úgy találom, hogy a sarkai a háznak túl szögletesek. Kezembe veszem a grafitot, és lekerekítem a nem szép sarkokat. Volt, amikor nem engedték meg, hogy figyeljem őket, ilyenkor a szobámban kellet olvasnom. De onnan is jól hallottam mindent, és volt, amikor aludni sem bírtam, mert kiabáltak.

Kintről nagy dörrenés hallatszik. Felnézek, majd folytatom a nagy tervezést. Távolabbról egymás után sok dörrenés válaszol az előbbire.

– Mi lehetett ez? – kérdem a grafittól, ami piros, és késsel hegyezi ki mindig a papám.

Kiáltozások hallatszódnak, és azok kísérteties visszhangja. Ilyesztő. Oda megyek az ablakhoz. A nap már eltűnt. Sarokházban lakunk, és a nyugatra levő főút házsora eltakarja a napot, amikor már tényleg aludni térne. Amikor lenézek az ablakból a kezemben a grafittal, az utcákat csak a lámpa fényéhez közel lehet jól látni. A többi része szegény utcáknak sötétben marad. Egy teremtett lelket sem látok.

– A papád azt mondta, hogy nagy a baj, mert a németek betörtek a városba, és elfoglalták a városszéli házakat – válaszolja meg a kérdésemet a grafit.

Eközben a dörrenések egyre sűrűbben szólnak, hol innen, hogy onnan. – Azt is mondta, hogy ki kell őket űzni a városból, mert mérges rájuk.

Teherautó közeledik a házunk felé, nagy és zöld. Vele szemben, a sarok mögül emberek rohannak ki puskákkal a kezükben, az egyik valamit odadob az autóhoz. Mire az eleje hatalmas dördüléssel szétpukkad, és óriási lángokat csap az ég felé. Az égő autó hátuljából emberek a puskáikkal kiszállnak és durrogtatni kezdenek. Akik a sarok mögül érkeztek, hasonlóan tesznek, és a teherautó emberei elhasalnak a macskakövön. Meg sem mozdulnak többet.

Ezt nem bírom nézni. Ezért visszafordulok a szoba felé. Minden szürke és homályba burkolózik. Kimegyek a folyosóra, de ott még inkább sötét van.

– Grafit úr, nagyon félek! És nem fogok tudni aludni. Mondd, hol vannak a szüleim?

– Ne aggódj! Bizonyára csak a rádióházban vannak megint a gyűlésen, és az elhúzódik most egy kicsit. De ne menj át a szobádba, mert a folyosón nagyon sötét van.

Megfogadom a tanácsát és visszamegyek. Kiválasztom a szoba legalkalmasabb sarkát az alváshoz. Legubbasztok és odatámasztom a fejem a könyvespolc oszlopához. Kintről behallatszik a sok puska hangja, de már nem zavar, Grafit úr vigyáz rám. A kályhában már nem ég a tűz, de a szobában még mindig meleg van. Kérlelem a ceruzát, meséljen, és ő mesél, madarakról, égigérő fákról, a szüleimről, míg el nem nyom az álom.

4 hozzászólás

Kátai Lili
2015. június 1. 11:32

nagyonnagyonnagyon jó..:)

Tóth Sándor
2011. november 11. 11:12

Nagyon elgondolkoztató. Köszönöm a megosztást.

Tóth Krisztina
2011. november 11. 10:40

Fiam, ez egy nagyszerű írás, gratulálok!

Ölel

Anya

Rob Dawson
2011. október 20. 17:35

Abris,

Thank you!

Oldalunk használatához cookie-k szükségesek. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal cookie-kat használ. A cookie-kat letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a cookie-k használatát.

Bezár